Beke Ottó
Bácsikám 167. éve

Az ujjaim - melyek gyakorta kelnek útra a papírlapokból szőtt, s a bőr érintését imitáló testfelületeken és között, az izgatottságtól kéjremegve - halvérű szeretőt érintenek.

Eddigi életemet tekintélyt sugárzó személyiségek árnyékában fecséreltem el. Nem birtokoltam egyetlen eredeti gondolatot sem, amelyet bármiféle gyanú és lelkiismeret-furdalás nélkül ma is a magaménak, saját fiamnak, egyszülöttemnek nevezhetnék. Húsz hosszú évet töltöttem hullaszagot terjesztő papirusztekercsek látszólagos méltóságában anélkül, hogy legalább egyet is szét merészeltem volna szaggatni, s le mertem volna köpni a porban hentergő fecnimaradványokat, élvezvén a megsemmisítés és az istenkáromlás örömét.

Lázadásom akkoriban (az előkelő várkastélyban, melynek felvonóhídját egyedül édesapám parancsára bocsátották le a tiszta vizű patakra) szóba sem jöhetett. Családi hagyományok évszázadok edzette kötelékeibe csöppentem bele. Az etikett szabta meg, mikor miről mit gondolhattam, érezhettem, hogy az arcomon miféle rendszabályozott kifejezéseket jeleníthettem meg. Nevelőim szigorúan megtiltották, hogy érzéseimet - szülessenek akár nagyapám elvesztésének fájdalmában, akár az édesanyám szerető gondoskodásában rendszeresen megrendezésre kerülő születésnapi fogadásokon (melyeket a kör alakú szalonban tartottunk, s melyeken a város előkelőségének színe-java megjelent) - kimutassam.

Erénynek tekintettem a nyugodt lelki alkatot, a fennhéjázás nélküli tanulást, a sorsunkba és hagyományainkba való néma beletörődést s miden mást, ami a krisztusi mozdulatlanság és erőtlenség képzetét kelti.

Vonzódtam az ódon tárgyak tömör masszájához, a hálószobám sarkában lévő hatalmas barna szekrényhez, Taine nagybátyám idős korához, ősz hajához és kövérkés testének enyhe remegéséhez, rengéséhez.

Ahogy most visszaemlékezem gyermekkorom szőke éveire, könnyűszerrel el tudom képzelni, hogy akár egy elefánt ormótlan kék teste előtt is leborultam volna, ha magabiztosság és kövérkés tömörség érzetét kelti.

Félelem, Rá nem Kérdezés és Megszokás bácsi tartottak fogságban, de mindőjük mögött ott lapult az a hatalmas testű, ám ügyesen rejtőzködő, magát a tények erdejében teljességgel eltűntető elefánt.

De nem szeretném elsietni történetem elbeszélését, s a kés elébe rohanni. Ezért egyelőre csupán annyit árulok el, hogy a testes elefánt, melynek létezését a tények sokasodó erdejéből mégis csak sikerült megsejtenem, nem átvitt értelmű jelenség valamely megmagyarázhatatlan és titkos vallomás megszövegezésének kedvéért, hanem valódi állat, a maga hús-vér mivoltában.

Hát akkor lássuk életem hajnalát!

Minden Taine bácsikámmal kezdődött, akit nem ártana alaposabban bemutatnom az olvasónak. Tehát Taine nagybátyám. Emlékezetem óta a város minden lakosa: királyi tanácsnokok, a tenger zord vizével küzdő halászok, kereskedők, akik portékájukat a templom melletti piacon árusították, vagyis minden rangú és rendű személy a város jóakarójának s feltétlen hívének tekintette.

Minden születésnapon, családi összejövetelen megjelent, s mint jómódú rokonhoz illik, gazdag ajándékokkal árasztott el minket, gyerekeket. Szerettük is érte. Szüleim egyenesen hajbókoltak előtte. Udvariasan lesegítették róla ódivatú kabátját s fekete, eget verő cilinderét, miközben tisztességtudóan mentegetőztek, hogy nem fáradság, igazán nem az. Ahogy most emlékezetembe idézem a vasárnapi ebédek meghitt, családias hangulatát, a tizenkét személyes ebédlőasztalt, melynél a felnőttek hellyel, majd mindenféle, -fajta finomságokkal kínálgatták egymást, bizonyosságként sejlik föl előttem, hogy nagybátyám személyét földöntúli méltóság hatotta át. Egyenes testtartásban ült az asztalnál, mozdulatai kimértek és határozottak voltak. Lassan evett: minden falat ételt alaposan megrágott és megízlelt. Sötét nyakkendőjén fénysugarak pihentek. Keveset beszélt.

Felmenőim beszámolóiból megtudtam, hogy nagybátyámra a város összes lakosa mint becsületes polgárra, munkáját jól végző szakemberre s gyerekeit tisztességgel nevelő családapára tekintett. Arra a kérdésemre azonban, hogy pontosan milyen szálakkal kapcsolódik családunk meglehetősen kiterjedt rokonságához, s miben gyökerezik vele való kapcsolatunk - fordulhattam bárkihez -, választ sosem kaptam. Még arra sem tudtam fényt deríteni, hogy vajon anyai avagy apai ágon állunk-e vele rokonságban, s egyáltalán vér szerinti rokonságról van-e szó. Kíváncsiskodásomat rossz néven vették, mintha a család sötét s eddig sikeresen titkolt múltjáról szeretném föllebbenteni a leplet.

Anna néném - aki miután nagybátyámat tizenkét egészséges fiúgyermekkel ajándékozta meg, fényűző kastélyunk második emeleti rezidenciájába húzódva lovagregényekkel múlatta temérdeknyi szabadidejét - távoli földek mesebeli uralkodóiról és szörnyűséges fenevadjairól, tűzokádó sárkányairól szóló mesét adott elő, melyben egy távoli ország hercegének kisebbik fiát bácsikám édestestvérének nevezte. Amikor történetének szövedékét túlontúl áthatották a meseszerűség csillámai, bosszúsan tekintett rám, s elhallgatott. A lovagregények hősies cselekedeteihez szokott szemei kékesen csillogtak.

Egy szó, mint száz, Taine bácsikámat csupán sűrű rejtélyességén, végtelen titokzatosságán keresztül szemlélhettem, melyet nem tudok mással összehasonlítani, csak Sarrasine-nak, a kasztrált énekesnek rejtélyességével és titokzatosságával.

Taine bácsikám 167. életévéhez közeledett. Igazi Matuzsálem hírében állt.

Arisztokrata családról lévén szó, felmenőim - akik között elmélkedő s tudós természetűek is akadtak - gazdag és sokoldalúan árnyalt könyvtárat hoztak létre, Európa legkülönfélébb országaiból gyűjtvén össze a műveket. Születésemkor azonban egy háromtagú tudós bizottság, mely tagjai között tudta Taine bácsikámat is, a könyveket három csoportra osztotta. Az első csoportot, melynek köteteiről bízvást föltételezték, hogy nem zavarhatják meg nyiladozó értelmem fejlődését, a fényűző olvasóteremben helyezték el. A középső köteget, melyet a nyugati metafizikára és rám nézve egyaránt veszélyesnek tartottak, a padlásra szállították. A harmadik és egyben a legveszélyesebb köteget, amelyet egyenesen istenkáromlónak és a sátántól származónak ítéltek, a vár egyik félreeső s titkos kamrájába zárták.

Még most, eltelt évtizedek távlatából sem tudom fölbecsülni, hány könyvvel rendelkezett összességében családom, s ezek közül mennyi tartozhatott az ajánlott, a kerülendő, illetve a tiltott irodalom közé.

Hetedik születésnapomat követően a család egyik előkelő vadásza egy szélsebes vágta során túlhajszolta kedvenc kancámat. Szegény állat az átláthatatlan sűrűségű erdőben nekirohant egy észrevétlenül megbúvó kőhalomnak, s hatalmas tömegét egyetlen regisztrálhatatlan szempillantás alatt a kőhalomnak préselte. Erőteljes reccsenés (csonttörés vagy valami hozzá fogható) hallatszott. Majd csönd. A gyéren beszüremkedő napsugarak riadtan világították meg arcomat, miközben a körben álló faóriások a szemükbe toluló könnycseppekkel küzdöttek. A vészesen hörgő Sári (így hívták a kancát) közelébe merészkedtem. Tanítóim nem tartóztattak. Úgy vélték, nem árt idejében megbarátkoznom a fájdalom és a halál látványával. Csak okulhat belőle, gondolták. A hatalmas tömegével a kőhalomnak préselődött állat egyre sűrűbben hallatott sátánt idéző hörgést, visítást, jajgatást. A kanca, szerelembe vegyülvén az útját álló kő masszájával, ember módjára jajgatott, jajveszékelt. Még közelebb merészkedtem a hang forrásához, hőn szeretett lovacskámhoz. Nem árthat meg neki, mormolták maguk elé tanítóim. Sári széttört állkapcsaival emberi hangokat formált, miközben a gyéren beszüremkedő napsugarak szégyenlősen világították meg arcomat és akkor még erőtlen kezemet, melyet a szemembe toluló könnycseppek elé tarottam. Miközben a szemembe toluló könnycseppek áradatával küzdöttem, a szomorú fénysugarak az arcomat simogatták, és a körben álló faóriások féktelenül zokogtak.

Sárin a lovasa segített kétlövetű vadászpuskájával. Hogy ne szenvedjen. Az agyveleje befröcskölte a kíváncsiskodó fák kérgét, majd hevesen csordogált alá a halom ölelkező kövein. Elhalkultak a szétmorzsolódott állkapocs tagolta emberi hangok, az ördögidéző halálhörgések, majd maga a lélegzés is megszűnt. Sári elpusztult. Koponyáján ujjnyi nyílások tátongtak.

A várban tanítóim alaposan fölpofoztak. Mert sírtam. Mert kimutattam az érzéseimet, ellenszegültem az etikett évszázados rendeleteinek, szembefordultam a hagyománnyal, és főleg, mert könnyeimmel a pokolba küldtem minden szabályt.

A büntetés (a verés), melynek lebonyolításában Taine bácsikám is tevékeny részt vállalt, eredményesnek bizonyult. Megkeményedtem. Megfelelő szilárdságot vettem föl a kiábrándítóan józan várkastély kőfalai között. Pattogóssá váltak a lépteim, amint a kör alakú szalonból az engedélyezett könyvtár fényűző helyisége felé haladtam, ahol éjt nappallá téve tanulmányoztam a tudományos munkák sokaságát. Pattogó szavakkal adtam elő a jó diákhoz és nemes ifjúhoz méltó illedelmességi fordulatok sokaságát.

Reggel elhelyezkedtem a terebélyes ablak melletti asztalnál, s a szürkület beálltáig a napfénynél olvastam, amikor is a természetes világítást gyertyával voltam kénytelen helyettesíteni. Olvastam, tanultam, jegyzeteltem. Mindenfajta bírálat nélkül futottam át a rég múlt korok auktorainak műveit, langyos filozófiák tömkelegét - alászállva és magamévá téve a rendszerekben való gondolkodás módszertanát - nyelvről szóló elmélkedéseket. Fáradhatatlanul kutattam a tudás után, végső princípium nyomait keresve. Szilárd ismeretek alkotta valóságban akartam létezni, melyben kiszámítható a változás, és lecsupaszítható születés és halál misztériuma.

Bácsikám, aki részt vett családom gazdag könyvállományának osztályozásában és a veszélyes művek zárolásában - bár nem tartozott a szüleim által kinevezett tanítók köréhez -, lelkiismeretes rokon lévén tanítói-nevelői feladatait zsenge ifjúkoromban sem hanyagolta el.

Délelőttjeit a kastély és a városfal között elterülő kertben töltötte, ahol a virágok kék és sárga lepkék módjára emelkedtek a kék ég magasába. A közeli szökőkút álmosító morajlással forgatta vizét, s bácsikám érzékei, megrészegedvén a káprázatos szín- és fényhatások összjátékától, kritikátlanul merültek el a kert nyújtotta mámorban. Miközben a szökőkút bágyadt morajlással permetezte a kert vásznát, s a virágok bágyadtan nyújtózkodtak a bárányfelhőkkel tarkított kék ég magasába, a nap szikrázva ontotta sugarait. Miközben a nap pitypangot (avagy gyermekláncfüvet?) utánozva trónolt az égi királyság egy szélső bárányfelhőjére telepedve, bácsikám, a természet természetességétől megdöbbenve, szüntelenül figyelte, vallatta a források, hegyek, erdők, viharok értelmét, s a növényvilág és kozmikus világ rendjében az értelem roppant borzongását fogta fel.

Ezekben az átszellemült pillanataiban szerettem őt meglepni. Pápaszemes tekintetét, melyet álmos fénysugarak csillogtattak, féltőn emelte rám. A 167 év őszítette hajkoronája bozontosan csüngött arcába. Kövérkés teste enyhén remegett, rengett.

- Tanulni szeretnék, bácsikám - mondtam. - Okulni az ismereteidből, tudásodból, melyet mérhetetlen munkával, kitartással gyűjtöttél össze.

Nem szólt semmit. Kövérkés teste enyhén remegett, pápaszeme lencséin fénysugarak villództak.

- Kérlek, taníts, bácsikám, az élet dolgairól, történelemről, irodalomról, szeretetről s mindenről, amit te fontosnak tartasz! Okulni szeretnék tudásodból, melyet mérhetetlen fáradsággal gyűjtöttél össze és rendszereztél egy emberöltő alatt, s melyet önzetlenül osztasz szét tizenkét fiúgyermeked között - ismételtem. Arckifejezéséből örömet véltem kiolvasni. Elmosolyodott.

Szavaimat a szökőkút morajlása követte. A kert virágai lepkék módjára emelkedtek a kék ég magasába, miközben a napkirály pitypang (avagy gyermekláncfű?) alakját öltve magára, egy veszteglő bárányfelhőre telepedett.

- Szép - válaszolta bácsikám -, nagyon szép gondolat. Szemüvegének lencséi kék és sárga virágok színeiben fürdőztek.

Idős arcát hullámzó ráncok keresztezték.

- Egy fölöttébb furcsa kéziratos műre bukkantam a könyvtárban - kezdtem bele mondókámba. Szerzőjét nem tüntették föl sem a kézirat elején, sem a végén, s erre nézve még csak utalást sem tartalmaz.

- Nagy hiba.

- Megbocsáthatatlanul nagy. Itt van nálam, magammal hoztam - folytattam, miközben belső zsebemből előhalásztam a kötegnyi papírlapot. - Szeretném, ha elolvasnád, majd véleményt mondanál róla.

Bólintott. Ősz haja bozontosan csüngött arcába.

- Persze, hát persze hogy megteszem. Amiben csak tudok, a segítségedre leszek.

- Nagyon szépen köszönöm, bácsikám. Tudod, ez az iromány

itt, amit a kezemben tartok - s meglebegtettem a kéziratot -, nem mindennapi elbeszélés. Írója szokatlan, fölöttébb furcsa stílust használt, s olyan témákat dolgozott föl, amelyeknek megértéséhez, legalábbis úgy vélem, az értelmem nem bizonyulhat elegendőnek. Ezért kérem a segítségedet.

- A rendelkezésedre állok - felelte, s átvette a kéziratot. Kövérkés arca enyhén remegett, rengett.

- Köszönöm, bácsikám, hogy tanítasz engem, s okulhatok mérhetetlen tudásodból, melyet nem sajnálsz szétosztani közöttünk, fiaid és tanítványaid között - mondtam a kék és sárga lepkék módjára szálldogáló virágok gyűrűjében, a kastély és a városfal között elterülő kertben.

Húsz hosszú évet töltöttem hullaszagot terjesztő papirusztekercsek látszólagos méltóságában, tekintélyt sugárzó személyiségek árnyékába húzódva anélkül, hogy akár egyetlen eredeti gondolatot is birtokoltam volna, amelyet bármiféle gyanú és lelkiismeret-furdalás nélkül ma is a magaménak, saját fiamnak, egyszülöttemnek nevezhetnék. Ekképpen telt el életem első szakasza, a sötétség és mozdulatlanság kora, melyet szégyenkezve bár, de nem illethetek más szóval. A egyhangúság időszaka, melyből nem emlékszem másra, csak arra, ahogy pattogó léptekkel a kör alakú szalonból a könyvtár fényűző helyisége felé haladok, ahol éjt nappallá téve tanulmányozom a tudományos munkák sokaságát. Mintha ebben az életszakaszban szünet nélkül a szalon és a könyvtár között lépegettem volna pattogó mozdulatokkal, s mintha nem is foglalkoztam volna egyébbel. S valóban: csináltam-e egyáltalán bármi mást is akkoriban?

A monotóniának ezt a szorítását azonban, úgy tűnt, a kéziratos mű felfedezésével izgalom váltja fel: az elmém és az ujjaim először keltek útra a papírlapokból szőtt és a bőr érintését utánzó testfelületeken és között, a nemi vágytól kéjremegve.

Bácsikám válaszára nem kellett sokat várnom. Néhány nap elteltével egy gyönyörűségesnek ígérkező délelőttön kerestem őt fel a kastély és a városfal közötti kertben. Elnéztem, amint a természet természetességétől megdöbbenve, szüntelenül figyeli, vallatja a források, hegyek, erdők, viharok értelmét, s a növényvilág és kozmikus világ rendjében az értelem roppant borzongását fogja fel, miközben a nap pitypangot (avagy gyermekláncfüvet?) utánozva trónolt az égi királyság egy szélső bárányfelhőjére telepedve. Bácsikámhoz léptem, s illendő módon szólítottam meg.

- Bácsikám, eljöttem hozzád, hogy megtudjam, mi a titokzatos kézirat jelentése, egyetlen igazsága. Kérlek, taníts, bácsikám, az élet dolgairól, történelemről, irodalomról, szeretetről s mindenről, amit te fontosnak tartasz! Okulni szeretnék tudásodból, melyet mérhetetlen fáradsággal gyűjtöttél össze és rendszereztél egy emberöltő alatt, s melyet önzetlenül osztasz szét tizenkét fiúgyermeked között - mondtam emelkedett hangulatomban.

Bácsikám szótlanul nézett rám pápaszemes tekintetével, melynek lencséi a kert virágainak kék és sárga színeiben fürdőztek. A 167 év őszítette haja bozontosan csüngött arcába. Kövérkés teste enyhén remegett, rengett.

- Örülök, hogy ismételten felkerestél, te, aki fiaim és tanítványaim közül a legkedvesebb vagy számomra. Áttanulmányoztam a kérdéses kéziratot, amelyet a múlt alkalommal véleményezésre adtál át nekem.

- Köszönettel tartozom neked, bácsikám, hogy a segítségemre vagy, s önzetlenül részesítesz tudásodban, melyet mérhetetlen munkával és kitartással szereztél meg.

Szavaimat a szökőkút morajlása követte. A kert virágai lepkék módjára emelkedtek a kék ég magasába, miközben a napkirály pitypang (avagy gyermekláncfű?) alakját öltve magára, egy veszteglő bárányfelhőre telepedett.

- Szép - válaszolta bácsikám -, nagyon szép gondolat. Szemüvegének lencséi kék és sárga virágok színeiben fürdőztek. Idős arcán ráncok hullámoztak, vonaglottak. - Tehát a kézirat. Az a titokzatos és fölöttébb furcsa stílusban íródott mű... Meglátásod helyesnek bizonyult: a kézirat szerzője valóban olyan témákat dolgozott föl, melyeknek megértéséhez az értelmed nem bizonyulhat elegendőnek. Helyesen cselekedtél tehát, hogy hozzám fordultál segítségért - mondta. Pápaszeme lencséit bágyadt fénysugarak csillogtatták. A közeli szökőkút álmosító morajlással forgatta vizét.

- Először is arra szeretném fölhívni a figyelmedet, hogy a szóban forgó kézirat miféle leküzdhetetlen akadályokat gördít elénk, kik szövegének értelmét, jelentését szeretnénk megfejteni. Múltkori beszélgetésünk alkalmával helyesen észrevételezted, hogy szerzője azáltal, hogy nem tüntette fel kilétét, megbocsáthatatlan bűnt követett el. Kilétének elhallgatásával ugyanis veszélyes köddel és rejtélyességgel vonta be művét. Te is tisztában vagy ugyanis azzal az igazsággal, hogy ha az írást csak önmagában vizsgáljuk, rossz úton járunk. Mert hát mi ez a kötegnyi papírlap? - kérdezte, miközben zsebéből előhalászta a rejtélyes kéziratot. - Semmi, egyértelműen semmi: halott anyag, százhúsz oldalnyi élettelen maradék. Amint a kagylóban valamikor egy állat élt, az írások mögött ott volt egy ember. Fölteszem tehát a kérdést: ha a kagylót azért tanulmányozzuk, hogy magunk elé képzelhessük az állatot (mert hát mi másért tennénk?), vajon miért tanulmányozzuk ezt a kéziratot? - kérdezte, s könnyedén meglebegtette a kötetnyi papírlapot. - Elárulom neked a választ, mert fiaim és tanítványaim közül a legkedvesebb vagy számomra. Ezt az írást - mondta, s a kezében lévő kéziratra mutatott - kizárólag azért tanulmányozzuk, hogy megismerjük az embert, aki írta. Csakis ezért, és semmi másért. A kagyló meg az írás is csak holt maradvány, egyetlen értékük, hogy a teljes és eleven lény nyomára vezetnek.

Ezzel néhány szempillantás erejéig elhallgatott. Szemüvegének lencséin bágyadt fénysugarak villództak. A bárányfelhőkkel tarkított kék ég napkirálya pitypangot (avagy gyermekláncfüvet?) utánozva trónolt az égi királyság egy veszteglő bárányfelhőjére telepedve, miközben a virágok kék és sárga lepkék módjára emelkedtek a magasba.

- Bizonyos vagyok benne, bácsikám, hogy az igazságot birtokolod. Az írás ugyanis, amit a kezedben tartasz, valóban nem lehet egyéb puszta maradványnál, egy ember holt maradványánál. Egyetlen értéke csakis abban van, mint a kagylóé, hogy szerzőjének, a teljes és eleven lénynek a nyomára vezet - helyeseltem gondolatmenetét. Arckifejezéséből örömet véltem kiolvasni. Mosolygott.

- Látom, példás tanítványnak bizonyulsz - válaszolta. Arcára visszalopóztak mély ráncai: hullámoztak, vonaglottak. - Megismerted s követed is elveimet. Dicséretes. Igazán dicséretes - hangsúlyozta, s öregesen bólintott. Kövérkés arca enyhén remegett, rengett.

Szavait a szökőkút morajlása követte. A kert virágai lepkék módjára emelkedtek a kék ég magasába, miközben nagybátyám tekintete öreges fakultságba és tompaságba hanyatlott. Arcának ráncai idegesen vonaglottak. Hallgatott. A közeli szökőkút álmosító morajlással forgatta vizét, miközben bácsikám érzékei és értelme (megrészegedvén az öregség okozta bágyadtságtól és ráncos ürességtől) kritikátlanul merült el a semmire sem gondolás állapotában.

Tompán tekintett maga elé. És hallgatott.

Szégyenérzet kerített hatalmába, amiért az elbutultság és tompa üresség pillanataiban kaptam őt rajta. Hogy ne kelljen a szükségesnél hosszabbra nyújtanom öreges tompultságának kényelmetlen szemlélését, figyelmesen megköszörültem a torkomat, s illendő módon szólítottam meg bácsikámat.

- Hálával tartozom neked, bácsikám, amiért önzetlenül részesítesz tudásodban és ismereteidben minket, fiaidat és tanítványaidat, tudásodban, melyet egy emberöltő mérhetetlen munkájával és kitartásával tettél magadévá. Csupán tisztelettel és elismeréssel tudok a színed előtt megállni, s a szeretet és a feltétlen odaadás az egyetlen érzület, melyet az irányodban képes és hajlandó vagyok tanúsítani. Mindezektől eltekintve észre kell azonban vennem, hogy már becsületesen benne jársz a korban, s a velem, a még tudatlan, s talán nem is eléggé szorgalmas tanítvánnyal való beszélgetés - melyet csupán reménykedve merészelnék eszmecserének nevezni - talán túlontúl a terhedre van - mondtam tisztelettudóan. Bácsikám tekintetét még mindig öreges tompaság és üresség uralta. Arca, melyen ráncai hullámozva vonaglottak, enyhén remegett, rengett. - Ha úgy gondolod, a titokzatos kéziratról való további gondolataidat egy következő alkalommal osszad meg velem.

Elhallgattam. A kert virágai halálba készülődő madarak módjára emelkedtek az öreges, szürke égbolt felé. Nagybátyám tekintete lassacskán kezdett engedni dermedtségéből, ürességéből, majd halk hangon szólalt meg.

- Igazad lehet. Beszélgetésünk, úgy tűnik, túlságosan is igénybe vette aggastyán értelmemet. Ha nincs ellenedre, a rejtélyes kéziratról való tanításomat egy következő alkalommal fogom a maga teljességében és következetességében kifejteni. Egy következő alkalommal, amikor gondolataim és érzékeim ismét fiatalos frissességükben állnak majd rendelkezésemre. Egy következő alkalommal, amelyre - legalábbis reményeim szerint - még sort keríthetünk - mondta bácsikám a halálba készülődő madarak módjára szálldogáló virágok gyűrűjében, a kastély és a városfal közötti kertben, ahol a szürke égbolt öregesen tátogott. Nagybátyám ezzel elvonult.

Ez az élmény szellemi fejlődésem szempontjából sorsdöntőnek bizonyult. Ez az élmény, melynek során lehetőségem nyílt megtapasztalni, hogy az öreges tompultság és bágyadtság miképpen öleli magához Taine bácsikámat (akit mindeddig a földkerekség legnagyobb tudósai között tartottam számon), határozta meg családi hagyományainkhoz és általában véve a hagyományhoz való viszonyulásomat. Ez a feledhetetlen és a szégyenérzet szempontjából fölülmúlhatatlan élmény tette lehetővé, hogy szembehelyezkedjem az etikettel, megkérdőjelezzem családom évszázadok edzette rendszabályait, kimutassam érzéseimet; és egyben ez az élmény részesített elegendő bátorságban, hogy bárhol és bármikor szét merészeljem szaggatni a hullaszagot terjesztő papirusztekercseket, s le merjem köpni a porban hentergő fecnimaradványokat, élvezvén a megsemmisítés és az istenkáromlás örömét.

Bácsikám öreges és tompa állapotában azonban (amelyet azon a gyönyörűségesnek ígérkező, ám következményeiben végzetesnek bizonyult délelőttön tapasztaltam meg a kastély és a városfal közötti kertben) most már - az eltelt évtizedek távlatából - semmi kivetnivalót sem találok. Nem lelki restség okozta, s nem is kényelmes tunyaság, hanem matuzsálemi kora megmásíthatatlan bizonyossága.

Taine bácsikám 167. évében járt.

A tényeken azonban mindez mit sem változtat. Bácsikám tompultságának megtapasztalása zárta le életem első szakaszát, a sötétség és mozdulatlanság korát. Az egyhangúság időszaka befejeződött. Bizonyosságként éreztem, hogy ettől a pillanattól kezdve emlékezetem mást is regisztrálni fog, nemcsak azt, hogy pattogó léptekkel a kör alakú szalonból a könyvtár fényűző helyisége felé haladok, ahol éjt nappallá téve tanulmányozom a tudományos munkák sokaságát. Gondolkodásom és életem új értelmet nyert, mindaddig ismeretlen távlatok mutatkoztak meg izgató valóságosságukban, és érzékeim bizsergő izgalomban egyesültek értelmemmel.

Az öregség és a meghaladottság tompaságának és ürességének észlelése tette lehetővé, hogy a testes elefánt létezését (a maga hús-vér mivoltában), a tények sokasodó erdejéből mégiscsak megsejtsem, és Taine bácsikám személyével azonosítsam.

Rádöbbentem, hogy egész addigi életem alakulását egyetlen tekintélyt sugárzó személyiség befolyásolta és irányította: Taine bácsikám, az ormótlan testű kék elefánt, aki mindvégig magabiztosság és kövérkés tömörség érzetét keltette.

Minden Taine bácsikámmal kezdődött, s most minden vele is fog befejeződni.

Az utolsó és sorsdöntőnek ígérkező beszélgetésre, melyen bácsikám a titokzatos kézirattal kapcsolatos végkövetkeztetéseit osztotta volna meg velem - sohasem került sor. A végső csatára, melyet bácsikám sikertelenül igyekezett volna megnyerni; az utolsó ütközetre, mely a hullaszagot terjesztő hagyomány és az erejében kifejlődött megújító tevékenység között készülődött lezajlani - nem került sor. Az utolsó eszmecsere (melyet saját merészségemtől és határozottságomtól indíttatva merek ezzel a szóval illetni), mely során bácsikámat sikerült volna lelepleznem, s melynek megvívásához tulajdonképpen egész addigi életemben készülődtem, gyűjtöttem az erőt, hogy bácsikám tekintélyt

sugárzó és méltóságot követelő alakját elmossa kövérkés testének remegése (rengése), s összes tudását és ismeretanyagát szétzúzza megöregedett arcának hullámzása (vonaglása), visszajuttatván az őt megillető ormótlan kék elefánt testébe, s mely során komikus sietséggel igyekezett volna lakhelyére, a tények halott erdejébe - elmaradt.

Taine bácsikám 167-dik születésnapján távozott az általa megálmodott, rendszabályozott túlvilágra.

A rejtélyes kézirat, melyet véleményezésre adtam át bácsikámnak, s amely bejelentette életem első szakaszának, a sötétség és mozdulatlanság korának végét, sohasem került elő. Pedig kerestem. Kétségbeesetten kerestem a rejtélyes kéziratot: átkutattam bácsikám rezidenciájának zegzugát, benéztem szekrényei mögé, számtalanszor tekingettem ágya alá; átfésültem az engedélyezett könyvtár fényűző helyiségének minden polcát, sarkát; minden ízemben azon voltam, hogy az izgató tartalmú és fölforgató formájú műnek a nyomára bukkanjak, amely megtanította ujjaimat, miképpen kell kéjremegve útra kelniük a papírlapokból szőtt, s a bőr érintését imitáló testfelületeken és között.

Azt tervezem, egyik éjjel kiásom nagybátyám sírját. Tudom, nem lesz könnyű feladat. Magamnak kell véghez vinnem. Nem riadhatok meg megsebzett koporsójának láttán, melyet föl kell majd feszítenem, s nem érezhetek félelmet, amikor majd fölöttem feszül és öregesen tátog a szürke égbolt.

Jelenleg erőt gyűjtök.