Bogdán József
Egy új Ilona-vers

A kanizsai Vigadó teraszán csak az öreg Kosztolányi ült 1966. szeptember 11-én. A pincérek fanyalogva szolgálták ki, mert még kora reggel volt. Az Orient expresszel egyedül indult Budapestről, mert Ádám fia külföldre távozott, Ilonának pedig állandó lábfájása miatt az orvosok megtiltották a hosszú utazást. A dörgő-piros műanyag asztalon trillázni kezdett hosszú ujjaival, és Ilonához írt versét suttogta. Amikor egyedül volt, mindig ez a versszak jutott eszébe, és néha még dallamot is komponált hozzá:

Müezzin

zümmög így:

"La illah

Il allah,

mint ahogy

zengem én,

Ilona

Ilona.

Kinyitotta pénztárcáját, és egy apróka képet vett elő. Felesége képe volt. Az útlevélhez készült három példányban. "Az Istennek nagymamás arca van" - gondolta magában, és megcsókolta a képet. Noteszébe, amelyben Ádámhoz írt csacsi rímeit gyűjtögette, a következő verset írta:

Pihegő

madármell

kékfényes

homloka.

Lázas vagy

édesem

Ilona,

Ilona

 

Hangos a

haláltól

a fehér

éjszaka,

szól a szél

dorombja

Ilona,

Ilona

 

Áttört a

magas ég

kékacél

hangfala?

Vagy csak a

te szíved

dobbant így

Ilona

 

Mennyi év

mennyi hév,

mennyi csend,

szócsata,

szívedben

hogy fér el

Ilona,

Ilona.

Az őrangyalok templomában delet harangoztak, amikor elindult a vasútállomás felé.