Bogdán József
Az ifjú Kosztolányi Ádám naplójából

l934. szeptember 7. Péntek délután. Már régóta szükségét éreztem, hogy leírjam állapotomat, hogy számot adjak magamnak mostani helyzetemről. Erre a lépésre a mindinkább növekvő, magammal és helyzetemmel való elégedetlenség ösztönöz. Ha jól megvizsgálom a dolgot, akkor azt kell találnom, hogy ez az elégedetlenség valóban nemcsak képzelődés. Már évek óta semmilyen kibontakozás, és állapotom is rosszabbodik. Ezért szükségesnek érzem, hogy alaposan megvizsgáljam, mi is az, ami miatt itt vagyok, és ilyen vagyok. Egyik legnagyobb fájdalom és kifogás magammal szemben kétségkívül a produktív alkotás hiánya. Ez hiú természetemnél fogva, engem különösen kellemetlenül érint, mert már idestova húszéves leszek, és még semmi érdemlegeset nem alkottam semmilyen téren. Lehet, hogy más fiúk is vannak így, de ez tagadhatatlanul hiba - ha talán nem is alkotnék különösebb dolgokat, de volna egy bizonyos irány, mellyel foglalkoznék, és azon a téren csinálnék is egyet-mást. Tény, hogy eddig még semmi sem csináltam, kivéve talán nyolcadikban. A költői képzelet Vörösmarty műveiben c. pályázatot. Ez állítólag nagyon jó volt. De nem hinném, hogy igazán értékes volt, hogy irodalmi és kritikai szempontbó is megállná a helyét. Betegségemnek a lényege, azt hiszem, az a lelki beállítottság, melyben egészen kiskoromtól fogva vagyok. Ez egy bizonyos puha, unatkozó, nagyon infantilis és egocentrikus állapot. Ha van betegség, mely nem egy rázkódtatás folytán keletkezett, akkor az enyém az. Ennek a gyógyítása azért is volt nehéz, mert itt a betegség nem valami seb a lélek felületén, hanem úgyszólván maga a lélek, legalábbis hihetetlenül össze van formálva vele. Ha visszagondolok nyolc-kilenc éves koromra, a betegségem már akkor kétségtelenül kialakult volt, csak más formában. Bár abban a korban még nem kialakult az egyéniség, de egyes dolgok már kibontakoznak. Egy éles szemű megfigyelő már akkor észrevette volna, hogy beteg vagyok. A művészetek közül különösen a képzőművészet volt az, mely iránt majdnem mindig averzióm volt. Mikor kilencéves koromban Olaszországban voltam, szégyellem bevallani, hogy majdnem semmi sem tetszett. Nézzük a többi dolgokat. A zene, az nagyon tetszett és sokszor ma is tetszik, bár itt is egyes dolgok iránt érzéketlen vagyok. De a zongorázásban sajnos semmire se vittem. Ez valószínűleg valami belső gátlásból származott.

Ami az irodalmat illeti - ott az utóbbi években elég sokat olvastam, de sajnos itt is azt kell mondanom, hogy nincs vagy nagyon ritka az a bizonyos természetes érdeklődés a könyvek iránt. Egy-egy cím, tárgykör, esetleg a könyv külseje is néha megkap. De ha foglalkozni kezdek vele, akkor egy-egy fejezetet leszámítva, nem tud bennem igazi érdeklődést kelteni. Kis koromban nagyon keveset olvastam, de nagyon sok könyv járt a kezemben. Én nem voltam sem Verne-, May Károly- vagy Cooper-faló, és folyamatosan, azt hiszem, vagy tizenhárom éves koromig nem olvastam végig egy könyvet sem, bár ismétlem, elég sokat forgattam a könyveket. Vagy nyolcéves koromban kezdődött bennem bizonyos érdeklődés a könyvek iránt, helyesebben az irodalom iránt. A vershez különösen nincs tehetségem - egy hiányzó rímet például nem tudok kiegészíteni, amikor az kézenfekvő volna. Novellát, tárcát nemigen próbáltam még írni, igaz, hogy valószínűleg nem is igen tudnék. Nézzük most a tudományokat. Valamikor ezek is érdekeltek - kilencéves koromban a csillagászat. De ebbe sem tudtam igazán belemerülni. Most pedig a természettudomány nem nagyon érdekel. Talán egyes dolgaiban a pszichológia és a filozófia... Azt hiszem - e tekintetben vannak intuitív meglátásaim. Külön fejezetet érdemelne, hogy a technika terén milyen tudatlan és elmaradott vagyok. Ez aztán sohasem érdekelt. Egy gép szerkezetét nem tudom megérteni. De ez nem olyan nagy baj. Ugyancsak elmaradott vagyok kézügyesség és egyes testi ügyességek, leleményesség terén. De a többi dolog megoldásával ez is megoldódik. Nézzük most a nyelvtanulást. E téren is kétségbeejtő a helyzet. Nem tudok se németül, se franciául és semmiféle idegen nyelvet. Térjünk át most egy másik fontos dologra, a nő problémájára.

Nőkkel sohasem tudtam érintkezni. Az utóbbi időben őrült problémát okoz, hogy nem tudok beszélni velük. Ez nagyon kínos érzés. A szexualitás terén pedig eddig nem volt semmi. Igaz, egyszer elmentem egy prostituálthoz, de nem sikerült semmi. Azután (nagy szó!) most vasárnap a korzón, életemben először megszólítottam egy kis nőt, aki a divatszalonban dolgozik. Elvittem moziba, az angolparkba, majd vacsorázni a Várkert kioszkba, de, őszintén szólva, egy kicsit unalmas volt vele. Én nagyon nehezen beszélek és sokat hallgatok. A harmadik találkozáskor megpendítettem előtte valamit, de nagyon megharagudott, úgyhogy alig lehetett kiengesztelni.

Kosztolányi Ádám l932. március 11-én kedvetlenül lépegetett a Logodi utcában. A Mikó utca sarkán leült egy kőpadra, és elővette dicstelen ellenőrző füzetét. Miskolczy tanár úr kéreti a szülőket csütörtöki fogadóórájára. Hogy magyarázzam ezt meg a szüleimnek. Szegény anya, annyi baja van otthon és a színházban is. Apu is rossz bőrben van. Mindegy... Istenre bízom sorsomat, legyen ő a segítségemre - mondta magában és sietve hazament. Szótlanul átnyújtotta az apjának ellenőrzőjét, és mint aki rossz fát tett a tűzre, lesütött szemmel várta a fejleményeket.

Kosztolányi Dezső sárga szobaköntösben, melynek az öve a padlót söpri, hangosan, hogy a konyhában főzőcskéző felesége is hallja, rázendít:

Miféle ördög bújt beléd,
bozontos úrfi, nagy fiam?
Hiába minden szentbeszéd...
Fejedben mindig rumli van.

Ádám úgy érzi, meg kell védenie a mundér becsületét, és úgy tárja ki a karjait, mint a misét celebráló papok:

Apuskám, értsd meg, semmi baj,
nem történt tényleg semmi vész.
Elhalkul majd a csatazaj.
Hidd el, a fiad tettre kész.

Kosztolányi Dezső mérgesen, az ellenőrző füzetet színpadiasan magasba emelve és egy kicsit a konyha felé sandítva:

Miféle tettre, Istenem?
Jó tetted eddig, oly kevés.
Azt hiszed, nekem nincs szemem?
Egész valód egy tettetés!
 
Mert nem tanúlsz, mert jár a szád,
mert panasz van rád mindenütt.
Hiába beszél az apád....
- Ez már ezerszer kiderült.
 
Miskolczy üzent: menjek el...
Lesül a képemről a bőr,
mert a kis úrfi felesel
és néha ablakokat tör.

Ilona kijön a konyhából, szelídkék kockás kötényébe törli kezét. Hol a pulykavörös férjére, hol pedig a behúzott farkú és fülű fiára tekinget.

Milyen ablakot, Jézusom!
Ablakot tör az én fiam?
Hidd el, Dezső, én nem tudom...
régen nem tudom, hogy mi van.

Kosztolányi Dezső leveti szobaköntösét, arcát a tenyerébe hajtja.

Nem tudod, persze nem tudod,
lehet, hogy nem is érdekel.
Mikor az ajtót becsukod
kisfiad mindent szétszerel.
 
Neked a színház mindened:
Rivaldafény és tapsvihar.
- Néha meg kéne intened,
talán nem lenne annyi baj.
 
Színes ceruzák szanaszét,
és itt egy zokni-párja nincs.
Szétszedte már a kanapét
és a gyönyörű baldachint.

Ilona odamegy hozzá, gyengéden átöleli, és duruzsolva mondja.

Mért vádolsz engem, mondd, miért.
az a bajod, hogy dolgozom ?
Vállald te is a nevelést...
- Az apja lennél, ha jól tudom.

Kosztolányi Dezső kivonja magát felesége öleléséből, és sétálni kezd a szobában. Halkan, elcsukló hangon beszél:

Ne feszítsd, kérlek, most a húrt.
Elég bajom van énnekem.
Vérzek, mint hentesnél a pult,
vagy mint a lánc a véreben.
 
Zöld tintám régen kiapadt,
elpártolt tőlem minden szó.
Nézd meg, belőlem mi maradt...
Billegek, mint a hintaló.

Ádám odaszalad, és mindkettőjüket átöleli. Szepegve mondja:

Apu, anyu, én jó leszek,
ma este kezdem: Olvasok.
Megjegyzést többé nem teszek.
Eltűnnek majd a torlaszok
Fiad lesz újra a zseni,
Kire felnéznek társai.
Még ma el fogom kezdeni...
Szabad még ma este játszani?

Amikor megpillantottam ezt a fényképet, hirtelen azt hittem, hogy Kosztolányi Dezső eddig ismeretlen fényképét látom. Ámulatomból csak akkor ébredtem fel, amikor a fénykép hátlapján elolvastam Mostbacher Ödönné Szalai Rózsa írását: "Ádám, amikor megismertem". Nem esik messze gyümölcs a fájától - szoktuk mondani. Erről Kosztolányi Ádám Apám című esszéjében így vall: "Nagyon hasonlítottunk egymásra. Ez már korai gyermekkoromban mindenkinek feltűnt, az emberek, mikor megláttak minket egymás mellett, néha elnevették magukat. Tojás alakú fejformánk, arcberendezésünk, végtagjaink formái, aránya kísértetiesen hasonló volt. 'Második kiadás' - mondotta rólam nevetve. A hasonlóság nemcsak külsőnkben nyilatkozott meg, hanem elsődleges érzéki reakciókban, reflexeinkben, ösztönirányulásainkban is. Anyám meséli, hogy születésem után nevetségesen atavisztikus mozdulataim voltak, két ujjamat éppúgy a halántékomhoz illesztettem, mint ő. Reflexeink később is számtalan dologban érvényesültek, ahogy leültünk, ahogy becsuktuk az ajtót, ahogy aludtunk, ahogy fölébredtünk, az majdnem ugyanúgy történt."

Meghalt apám

meghalt apám édesapám ágya előtt állt a halál
először csak pofon vágta azután meg hasba rúgta
sárga arcát ronggyá verte anyám fehér kispárnáján
ezüst tócsa volt a nyála apám apám édesapám
most is hallom búcsúszavad most is hallom ahogy mondod
nem is mondod gégéd zúgja beteg torkod sipítozza
ádámcsutkád apró halmát aranypihe csiklandozza
amikor én nálad jártam kétszer is megborotváltak
ádám ádám ezt tátogtad mint a pontyok úgy tátogtál
tükörponty a véres kádban kiköpted a lázmérődet
ólombetűk lepték arcod bemásztak az orrlyukadba
megvakították a tested szétrobbant a lucskos lámpa
dülledt szemű éj sistergett égbe röppent égszín lelked
jaj istenem olyan csend lett álmom vágyam megcsömörlött

Kosztolányi Dezső az új Szent János kórház betegágyán, amikor már beszélni sem tudott, kis cetlikre jegyezte fel mondandóját. Ascher Oszkár Az utolsó szavak címmel a Nap Kiadó gondozásában 2002-ben megjelent In memoriam Kosztolányi Dezső című könyvben a következőket írja: "Most itt vannak előttem a teleírt tömbök, minden lap félelmetes elevenséggel idézi a képet, a helyzetet, az időt, amikor mondatok vagy reszkető szavak megszülettek. E vers csak gyenge próbálkozás a költőóriás leírhatatlan szenvedésének rögzítésére:

Félek, most aztán félek

Félek, most aztán félek.
Félek a sötéttől.
Egy darabka letört a menybolt
Pereméről, és azúrkék pora,
mint hajnalban az eső,
homlokomra szitál.
Mit vár a Teremtő?"

A kis Ádám hittanos füzetének első oldalát látva, akaratlanul is a Mostan színes tintákról álmodom című vers két sora jut az eszembe: "Krikszkrakszokat, japán betűket írnék, és egy kacskaringós, kedves madarat." Ki tudja, lehet, hogy épp ezek a játékos vonalak és ezek a gyónás szentségére tartozó vallomások ihlették a költőt egyik legszebb versének megírására. Mint húsz éve gyakorló hitoktatót, ezek az ártatlan szövegek is érdekeltek: "jeles, kiabálás, szófogadatlan voltam, szitkozódtam, hazudtam, nem mentem mindig el a misére, elkéstem a miséről, szemérmetlen dolgokat beszéltem, szégyelltem vallásosnak lenni, irigykedtem, káromoltam, lusta voltam, torkoskodtam, magam ellen elkövettem bűnt, kötelességemet nem mindig csináltam meg, esküdöztem." Szülei Ádámot vallásosan nevelték. A vallás iránti érdeklődése egész életében végigkísérte. Jelentős vallásfilozófiai dolgozatok szerzője.

Megragadta a tekintetem ez a régi újságból való fénykép, ahol a plébános és egy kis ministráns koszorújában Kosztolányi Dezső, Sas Edének az Uj Idök munkatársának temetésén gyászbeszédet mond. A kézmozdulatára lettem figyelmes. Akárha egy karmester látnánk, aki finoman megpöccintve hangvilláját, a füléhez emeli, hogy megtalálva az alaphangot, belekezdjen gyönyörű muzsikájába. Az őszi koncert című versciklusát olvasva valóban az az érzése az embernek, mintha halk melódiát hallgatna. Hevesi Sándor l911. május l3-án az Auróra című folyóiratban a Kosztolányi-versek zeneiségéről így vall: "Egész lírájának végső vágyakozása, hogy olyan polifonná válhason, mint az orgonaszó."

Most a ligetbe bolygok délután,
s úgy jövök meg mint egy temetésrül,
talpig fekete, gyászoló ruhában
s vörös szemem a könnyektöl sötétül.
/Őszi koncert/

Egy füzetről

Egy füzetről, egy kis poros füzetről szeretnék beszélni, melyben feleségem aggódó tekintetét látom, ahogyan az írás fölé hajolva talpra állítja az ittasan fetrengő betűket, és a csöppnyire zsugorodott törlőgumival gondosan megtisztítja a mássalhangzók maszatos peremét. Ádám fiam izzadó tenyerének cinke-nyomain utat tör magának a tiszta gyermeki gondolat, és láss csodát, még tüsszögéseinek millió tükörcserepe is itt csillog a füzet kávébarna borítóján. A sűrű ákombákomok függönye mögül néha felbukkan Gáspár Margit tanítónő apró alakja, kinek nagy piros L betűje olyan, mint a megálljt parancsoló jelzőlámpa a Nyugati pályaudvaron.

Most éppen kisimítja fiam füzetében a mókás szamárfüleket, és anyásan rázza mutatóujját a bohóckodó nebulók felé, ahol természetesen ott van a fiam is, hol is lehetne másutt?

Egy füzetet, egy kis füzetet tartok a kezemben, Ádám fiam füzetét, és úgy érzem, mintha saját ezüstporos gyermekkoromat tartanám már reszkető kézzel, már reszkető szívvel.

Lármázik a víz

József Attila a Kosztolányi családnál tett látogatása után a Duna parton sétált. Visszafojtotta lélegzetét, mint a tüdőszűrésen, és hallgatta a semmihez sem hasonlító lármát. Az Erzsébet-hídhoz érve egyszer csak megszűnt a lárma, és szelíd suttogássá, fecsegéssé nemesült. Halak ugráltak ki a vízből, ezüstös félkört rajzolva a levegőbe. Dezsőre gondolt, Ilonára és az örökké fecsegő kis Ádámra.

Fecsegő Ádám,
a Duna hátán,
akárha sátán
tipegne sántán.

Ezt a csacsi négy sort, még délelőtt írta, azzal a szándékkal, hogy észrevétlenül Ádám zsebébe csúsztatja, de valahogy kiment a fejéből. Rágyújtott, és nagyot szippantott a kenyérszagú budapesti csendből.

Leült, és a Harmos Ilonától kapott zöld ironjával, a csacsi rímek után a következőket írta:

"Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély."

Elindult hazafelé. Esteledett. A Vigadóhoz érve, mintha csak vezényszóra kigyúltak a sárga fények.

Mi történt kosztolányi házával, fiával, feleségével?

Balassa Erik l945-ben ezzel a címmel írt cikket egy újságban Kosztolányi Dezső özvegyéről és fiáról. Íme a cikk: "A múlt év november 28-án bejelentés érkezett dr. Kiszely Alajoshoz, a nyilas párt jogügyi osztályának vezetőjéhez. A levélíró közölte, hogy 1944. november 21-én este kilenc óra tájban öt nyilas karszalagos férfi tört be egy rendőr kíséretében Kosztolányi Dezső özvegyének kis budai lakásába... Durván rátámadtak a költő özvegyére, majd elszedték Kosztolányiék iratait, pénzét, ékszereit, óráit és a családi címeres pecsétgyűrűt, végül a szerencsétlen asszonyt és fiát: Ádámot elvitték a hírhedt óbudai Téglagyárba.

A Téglagyárban nem láttak okot Kosztolányiék fogva tartására, és az özvegyet is, fiát is elbocsátották. A nyilasok azonban ebbe nem nyugodtak bele. Harmadnap Kosztolányinét ismét letartoztatták.

Előbb a Mészáros utcai nyilasházba kísérték, ahol elvették megmaradt néhány pengőjét és legdrágább emlékét: jegygyűrűjét. A nyilasházból megint a Téglagyárba került, de ott nem fogadták be. A nyilasok még egy-két hellyel megpróbálkoztak, amikor azonban látták, hogy többet harácsolni már úgysem tudnak Kosztolányiéktól, a Margit híd budai hídfőjénél durva szitkok és fenyegetések közepette az asszonyt kilökték az autóból." A Kiszelyhez címzett levél a következőképpen fejeződik be: "Kosztolányi Dezsőné és fia nem mernek hazamenni otthonukba. Időközben lakásukba több személyt behelyeztek, lakásukat tehát el nem foglalhatták, bár minden érvényben levő rendelet és törvény szerint joguk van ott lakni. Soha semmiféle politikai dologban részt nem vettek. Kosztolányi Ádám gyermekkora óta idegbajban szenved, és anyja gondozására szorul. Mit tett vajon Kiszely Alajos nyilas ügyész úr, hogy megtorolja a páratlan sérelmet, amely a magyarság egyik legnagyobb költőjének özvegyét és fiát érte. A levelet betette íróasztala fiókjába, és ezzel fejlett jogi érzékét teljesen ki is elégítette."