Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. március 5.

Végül is valami támasz: mint képzeletben a Sarkcsillagra meghúzott merőleges.

Viharzónák nagy hazárdjátéka tart - vajon ki lesz a vesztes? Vesztese a színaranynak, mely elsikkad az éji látóhatár alatt, szorosra húzva súlyával a világot körülfogó állatövet.

Akadnak majd, akik időben fölemelik a hangjuk, vagy legalábbis úgy sejtik zengéséből, ez immár a legmagasabb frekvencia.

Ettől föltámad a szél távoli fülelése.

2003. március 6.

Esők, angolnarajokkal teli felhőkben bonyolítják hosszú utazásuk: szükségük van a kontinensekre. A hótól megcsapott északi kertekre, melyeknek kapuja a Sarkkörre tárul.

Mi játszódhat le ott vajon? Antik kőtömbre állva figyelni abba az irányba, amerre a hiperboreusok földjét sejteni.

2003. március 7.

Ó, a mások kék katedrálisai, ahová én sohasem leszek bejáratos! Nem helyezek szárított virágból kötött csokrot a magas csarnokok oszlopainak asztragaloszaihoz, ahol oly erős a fényverés, hogy zuhataga mind elmossa az árnyakat...

Tétlen eltöltött napok a pókhálós városokban, ahová a tél minden hideget beszorított, és dermesztő víz szivárog a föld alól. E városok évszázados alapjai, alattuk a mélyben a rég eltemetettek csontjaival, melyek a mindent átható nyirkosságban rozsdától kikezdve vacognak.

2003. március 8.

Hajnalban a földúlt, sáros szántók látványa, ahol az éj folyamán mintha valami nagy viadal ment volna végbe, és a nappal jöttére minden lezajlott. A kísértethadak, megsejtvén a hajnal közeledtét, tovahömpölyögtek, csörtetve és talpig csatakosan, zajongásukkal elriasztva a környék vadjait, mint ördögi népség.

Néptelen kazamaták mélyén tanyáznak, és a felszín alatt áramló huzat a csontjaikban sípol. Maradék borukra gondolnak, amit annak idején könnyelműen a messzi vendégfogadók asztalán hagytak, gondolván, hamarosan visszatérnek.

Ám oly szegletébe vetődve az időnek, ahonnan kétséges a szabadulás: a térségek sötét lyukába, örvénylő, sáros levesébe; végül is mintegy világűri lefolyóba, valami fordított eredetbe - vélekedem én.

2003. március 9.

Üdüléséből megtér a téli szarka - korai órán cserregve meséli a délszaki élményt:

A bölcsek szobrai a hóhullásban vakon bámulták az Égei-tengert a magaslatról, ahová állították őket. Miként ha hajójukat várták volna, befut-e végre? Föltűnik-e sokára a kifakult, bíborszínű vitorla?

Végül is így múlhatott el több mint kétezer év. Jelenleg valószínűleg ennek az időnek a végét éljük, bár semmi jel sincs, ami határozottan erre utalna.

2003. március 10.

Sülő hal szaga a hosszú sugárutakon, akár valami tengeri város emléke, ahol szokatlan az északi szél. De itt nem hal el olívazöld tükröződésben, hanem csak ömlik valahonnan, elszabadult légköri dagályként. Ha volna még szélkakas, most ezt mutatná: az irányt, hogy pontosan merről is.

2003. március 11.

Semmi hír, tárva-nyitva a levegő. Mint egy drót görbülése roppantul nagy súly alatt, pattogva perceg a rozsda, vagy a horpadás az égbolt zománcán?