Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. július 2.

A helyen, ahol vagy kétszáz éve összetört a drága porcelán, alakja zuhantában még mindig odavetül a levegőre. Nagy utat tett meg, hogy itt végezze a szeméten - de vajon mint vélekedne az, aki magával hozta, és amikor útra kelt, azt sem tudhatta, hova. Egy leendő legenda kelléke, amelynek már mikor vége szakadt, állami eszközökkel és módszerekkel fölszámolták, és ennek mára egyedül elfogadható változata az, hogy egyszerűen letagadták. Nincs. Hogy most valaki még elképzeli? Hát csak bajlódjon vele, hadd írja.

2003. július 3.

Egy másik, jobbik utam, amelyik itt vezet a levegőn át, és ezt a csapást még senki sem ismeri. Csak sajnálhatom, hogy oly ritkán tévedek erre, miként egy fikció, árnyék már nem követ. Talán szerezni szeretnék itt valamit, szert tenni rá, fogást találni rajta - mert eléggé haladó szellemű volt-e vajon ehhez a neveltetésem, már hogy alkalmas lehessek rá. Mit sajátítottam el a nekem szentelt edukáció során? Ha jól emlékszem, a legnagyobb mértékben forradalmat, de még szerencse, hogy sohasem állt módomban kamatoztatni hézagos tudásom. Nem is kellettem volna, akadtak, akik ezt nálam százszorta jobban végezték, s, mondhatni, alaposan is, de hogy orcájukon nyoma lenne hajnalpírnak? Új keletű érzések lakoznak bennük...

2003. július 4.

Nehéz lesz ám megigazulni, mert aligha úgy megy az, ahogy az ember várná. Akárkit egy féktelenebb szélroham is képes elragadni, mint valami nagy hólyagot, s azután már csak a hűlt helye marad. Ezzel meg már minek is számolni, ez a legértéktelenebb halmazállapot, amit lehetséges megtartani a világban. Az igazaknak viszont terjedelmes a térfogatuk és rettenetes a súlyuk, mind szavukat, mind jellegüket tekintve. Ez nem szerep, nem is adottság, csupán létezés. Jó, hogy vannak: ez nyújt még valamennyi biztonságot a fokozatosan fajsúlyát vesztő Mindenségben. Okát adják a kételkedésnek abban, hogy mindinkább elveszítjük talpunk alól a talajt.

2003. július 5.

Ha csak eszembe jutnak a nagy történelmi helyzetek! A nagy, döglött győztesek, és velük szemben a halott vesztesek... A ronggyá ünnepelt zászlók meg a berozsdásodott fegyverek. A dolgok sejtett hátterében, megkésett bánkódásként, mint valami lehangolódott hangszer, mit sem érő történettudományunk. Mire jutni vele?

2003. július 6.

Ki sem nézné belőlem senki, micsoda zugolyokat, átereszeket, titkos átjárókat vagyok képes föltárni, már csak a szavak hiányoznak hozzá, hogy meg is fogalmazzam leleményemet, fluoreszkálni kezdjek tőle, akár a szentjánosbogár. De csak hideg lumineszcencia a fejemben: dérverte, szélütött - ez folytatódik, tart. Gondolatára a vacogástól kihullanak a fogaim.

2003. július 7.

Mindig arra vágytam, hogy koszosan, sárosan, majd utóbb kissé kapatosan is, kiismerjem a vonatnak a menetrendjét, amelyen a világirodalom nagy zugírói utaztak, és valamely szántóföldi megállóhelyen (Csengettyűsön, Kishegyesen, Bácsfeketehegynél), miután egy távoli hajnalban gyalogszerrel megközelítettem, az illemhely felőli ajtón fölszálljak rá, olyan érzessel, mintha az ammóniaszagban kardot nyelnék: de a folyosón csak dorbézoló szabadságos katonák, falujuk után kérdezősködő telepesek meg csupa hozzám hasonlatos népség; úgyhogy mire is számíthattam volna?

2003. július 8.

Mindent egybevetve, bizonyára találkoztam már olyasvalakikkel, akik rangfokozatban pillanatnyilag a hírnév csúcsán álltak. Ma sem tudom, hogyan kellett volna hozzájuk viszonyulnom, tekintet nélkül világnézetükre vagy szemléletükre. Hogy ne váltsam ki azonnal rosszallásukat, igyekeztem módfelett egyetérteni velük. Például nem kavartam bele ujjammal a borukba, ám ma már aligha tudnám megállni. De mit ér a halottak bora? Ma viszont már senkit sem ismerek, aki vitathatatlanul a hírnév csúcsán állna. Ez van olyan, mintha én baltáztam volna el az életem.