Brasnyó István:
Nulla dies sine linea

2003. augusztus 1.

A római légiók által égetett ezer esztendős tégla, besajtolva a középkori falba, végighallgatott még ezer évet, amikor ismét kibontották a törmelék közül, de ekkor már nem tudtak vele mihez kezdeni, csupán csodálat jutott neki, mintha a Krisztus keresztje volna, vagyis nagyjából egyidős vele. A kort mindenképpen magában hordozta, vagy legalább az emlékének rapacsos lenyomatát, immár egy merőben más saeculumban - a római egyház trónusán a 296. pápa ült.

2003. augusztus 2.

Mily forró éjszakát talált magának rikoltozni a halálmadár: ahol fényt lát az éjszaka mélyén, már szólongatja is kuvikolásával a kóbor lelkeket - de kinek lenne esze ágában is meghalni ilyenkor, a léleknek semmi kedve a szárnyaláshoz, inkább horgonyként kapaszkodik és vesztegel a tömör valóságban, akár az olvadt ólomban. A halál valami erdős vidéken lakik, és kocsányon lóg a szeme, elveszett tárgyak keresésével foglalkozik, ettől függetlenül rengeteg olyan dolog akad, ami sohasem kerül elő. Hosszú és kétséges vállalkozás, de messziről nézve valahogy mégis biztosnak tűnik.

2003. augusztus 3.

Kimondottan nőiesnek mondható elfoglaltságunk, az írás - ilyesmihez magukra valamit is adó férfiak csak a végső esetben folyamodnak -, a sok bosszúságon kívül kevés egyéb kilátással kecsegtet, hiszen úgy tűnik, valami rovar útját követjük a papíron, s föltett szándékunk, hogy tollunk hegyével vérét ontsuk, ha már egyszer valami elfogadhatóbb dologra teljességgel alkalmatlanok lehetünk. Itt hajszolni kalandot, ahol kalandnak nyoma sincs, javarészt otthonülők feltérképezhetetlen társasága alkotja a fiktív népességet, betűfalók meg ilyesmin épülők, eretnekek, alkalmazkodni nem akarók, mindig bajt keresők, véleményük mellett körömszakadtáig kitartók, holnappal nemigen gondolók. Nos, ehol a hiba, ni: hiszen akárki megmondhatja, őrült az, aki nem a fordítottját teszi, függetlenül mindenfajta tanítástól. A tanítás is csak írás. Nos, mekkora a hitele az Írásnak?

2003. augusztus 4.

Hogy mi lehet olyan égbekiáltó az egészben: másnapos hangulatú, lapos kisvárosok országutak hosszán az elmúló délutánban. Ez, úgy tűnik, be van fejezve: szellemükben nem tennék ki egy gyatra regény hosszát. Köztük üres helyek puszta regényessége.

2003. augusztus 5.

Ami itt egykor végiggördült, tisztességesen föltúrta a talajt, és újdonatúj domborzatunk véglegesítőjének verejtéke patakokban folyt tova, mint jégkorszaki eróziós tevékenység. Szerencse, hogy nem voltunk szemtanúi, mamutcsontvázak mellkasának kosarában gubbasztva. Vagy akkorra már vége is volt, már a szívén rágódtunk, egyetlen ős korunk!

2003. augusztus 6.

Leginkább az érdekelne, mikor szabadulhatnék - akár átmenetileg is - álomvilágomból, ebből a mérhetetlen tojásból, amelynek tetején a Fiastyúk kotlik. S onnantól kezdve már minden valóság lenne, kedvteléseim tömkelege, bár tisztában vagyok vele, hogy valaki végül úgyis rám húzná a vizes lepedőt.

Minden eddigi kísérletem így végződött; nagy kár végleg pofára esve élni.

2003. augusztus 7.

Eredetileg annak kellett volna lennem, bélyeggyűjtőnek! Mára már tízezerszám lapítanának albumaiban színes szerzeményeim. Hova tettem az eszemet, hogy nem erre összpontosítottam minden időmet! Vagy ha lenne legalább egy tisztességes herbáriumom! De mim van nekem, egyáltalán mi a feném?

Pusztán ez a mai trópusi nap, és hogy el fog múlni! Úgy elég a tulajdon hamvában, hogy még múlt idő sem lesz belőle!

2003. augusztus 8.

Verset, verset a világnak, mint sokezer régi, ősi pályatársam, akik közül legföljebb többszázat ha ismerek. A többiekkel vajon mi lett? Rájuk bizonyára mások figyelnek, akár az eolhárfa zengésére - nyilvánvalóan valami másik utat jelölnek hangzásukkal, nem az enyémet. Ám nincs bátorságom kételkedni abban, hogy mindenképpen a helyes irányt: ki merre tart, az mondható helyesnek. Valakinek még Istent is hitelesítenie kell, nem is szólva az antik istenek garmadájáról.