Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. augusztus 23.

Éjt-nap ujjongva leleményem fölött, amit csak szerencseként tudnék megfogalmazni: eljött hát az én időm! Mint aki teljességgel dehidrálódott és valósággal hibernálódott - átkerültem a világi igények másik oldalára, végre bővében vagyok a látványnak, belül minden visszfényen és tükröződésen: hátulnézetből látszom és látom magam a tükörben. Ennél több nem várható tőlem, nem is várok magamtól ennél többet - csak én tudom, mire nyílik ott a kilátás.

2003. augusztus 24.

Hogy egykoron nem figyeltem oda kellőképpen, ennek utólag éppen semmi szerepe - a döntő az, hogy most mindenre hajszálpontosan emlékszem, egy merőben más fokozat beosztása szerint, miként ha egy magasabb szint színe előtt állnék. Még mindig sok mindent nem tudok megnevezni, pontos szóval illetni, csak fokról fokra jön meg az eszem. Nos, ezért volt akkor az egész - hihetetlen, de valahol teljes történeti időzónák váltják egymást, mint valami légköri frontokon az égiháborúk sora.

2003. augusztus 25.

Megpróbálták-e vajon kövér betűkkel írni a nevemet, miközben én a soványakhoz ragaszkodtam? Ahogy láttam, az egyikről aztán menet közben elkallódott az ing, és így derékig pucéran volt kénytelen hazafelé tartani a napsütésben, sugártegezzel a hátán, ugyanakkor a másiknak meg a kulcsa nem nyitotta a zárját - no most ki járt leginkább pórul hármunk közül? Alighanem ők ketten, mert végül nem maradtak utánuk se kövér, se sovány betűk, inkább azt mondhatnám, nyomuk veszett: előfordul az ilyesmi nyár vége felé, amikor az árnyak még póklábakon futnak, és az őszi, sáros nyomvonalak, olvashatatlanná maszatolódva, csak később érnek ide.

2003. augusztus 26.

Semmire sem jó, lapos fellegek a hajnali égbolton, de kész boldogság, hogy legalább történik velünk valami; e nagy morotvája az időnek. Volt már tarthatatlanabb is a helyzet, amikor apró szörnyek jártak házról házra, és senki sem merészelte kiadni az útjukat. Pár napig otthonosan voltak, azután elmentek maguktól is. Hát csak gondoljuk most el! - meg hogy: Ilyesmi már nem ismétlődhet meg többé! - Ebben az évezredben már nem! - fogadkoznak a leginkább érintettek.

2003. augusztus 27.

Olyasféleképp eltöltött napok, akár a zászlóé, amelyet a semmi iránt lobogtat a szél. Hogy mi lehet a szél felőli oldalon, éppúgy rejtelem, miként az, ami a szél fúvása felé van. Talán a szélcsend lógása a szélzsákokban közölhetne valami megnyugtatót - de hát ki nyugtalankodik egyáltalán? A szavak tövéig lehatoló nyugalom: nos, ha valaki ebbe egy messzire hangzót belekiáltana! Ha támadna még ily antik hős... Mindenkor a hősökön volt a hangsúly, itt, e helyen valahogy örökre megdermedt a mérleg nyelve, akár a hősök hősi emlékezetében.

2003. augusztus 28.

Az amaránt (disznóparéj) egészen ellepte az elhanyagolt kastélykertet, azután a széltippan, a rozsnok, a kőperje és ujjasmuhar, a kitaposott általutakon a porcsin, a kerítésfalak mentén a csalán, a fodros lórum meg hivalkodón egy-egy dárdás és tatár laboda; úgyhogy az egészet a legjobbnak látták elárasztani egy fekete sertéscsordával, hadd tiporja és lakmározzon. Ha Kirké ezt láthatta volna, e fölemelő és röfögő tömkeleget! Ahogy nekilátnak kitúrni a földből értelmük gyökerét.

2003. augusztus 29.

Az új deszkabudi, nem messze a régi jégveremtől, az ősi park büszkesége lett. Hogy mily gangosan jártak oda azok, akiket ez a kiváltság megilletett! A többiek csak úgy a sűrűbe, a burgyingba, a csoda tudja, hova, mert nem volt kulcsuk az új budihoz. Volt ugyan messze két guggolda, ám az oda vezető úton fehér, elvadult kakasok támadták meg az arrafelé merészkedőket. És akkortájt még valahogy mentek is a dolgok, nagy esők estek, hosszú nyarak viharzottak, volt két békaporontyeső, egy halivadékzápor, de ezeket senki sem jegyezte. 1955-ről és 1956-ról van szó, azzal, hogy '55 karácsony estéjén Topolyán még mennydörgött is. Mi köze lehetett ennek a nyárhoz?