Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. szeptember 6.

Hogy kerültünk mi ide, a világnak erre a semmitmondó oldalára? Ide, ahol a nagy szóba beletörik a fog? A glóbusz fontos jelzőbólyái elenyésznek ezen a terepen, mintha itt omlott volna össze az alexandriai világítótorony. Mi csak utasok vagyunk, legalábbis bizonyos számítások vagy föltételezések szerint annak volnánk tekinthetők, és haladnunk is kellene valamely irányba, tehát távolodnunk innen, és nem vesztegelnünk, mint valami zarándok atyáknak.

2003. szeptember 7.

Ha elmégy, és megnézed, majd elakad a hangod! Kevesen fognak itt már új mondókába kezdeni! A sápítozásból nemigen futja majd teljes vitézi énekre: kitörve a lantok nyaka.

2003. szeptember 8.

Mekkora kétely van itt születőben idestova száz esztendeje, vagy még előbbre is helyezhetjük a mérleg mutatóját - nyelvét, hogy ne mondjam; és ez a nyelv másként fog majd hangzani, át kell rá hangolni időben (múlt időben) a füleket. Nagy, halott fülek hallgatják majd azt, ami nekünk szólt volna, de azután nem szólt senkinek sem, valahogy célt tévesztett a szólam, és el is ült, még visszhangot sem ütve. Süket kovács kalapált naphosszat a belső fülben levő üllőn.

2003. szeptemben 9.

Lassan a felszínre jutnak, akik jobban eligazodnak dolgaink közt, ahogy nekünk valaha is módunk lett volna rá: minden a kisujjukban van, fölösleges ellenőrizni őket. Mennyire kedvemre való ez a képzeletbeli tarolás, amit csapnak vagy hagynak maguk után! Mindig ennek a pártján voltam agyafúrt tanulmányaim során, amióta csak az eszemet tudom; ám mérlegelve a dolgot: talán tájfun lett volna a valós lépték.

2003. szeptember 10.

Évszázados járataink keresztül-kasul ebben a fölázott, majd kiaszott tartományban: vajon odatalálok-e még, akár bekötött szemmel is, valamely egykori vackom elméleti helyére, utak derékszögeit hajlítgatva, eredetembe gázolva - miféle ivadék? Nagy területek időszakos lakosa - és az egészből csak a tágas puszta terep maradt, a halódó fotoszintézist végző szemhatár. Ha ennek egyszer rám csuknák zöld kapuit: mármint hogy kik? Sehol egy lélek...

2003. szeptember 11.

Aligha kötelességem számot adni erről a napról, bizonyára akadnak jobb számvetők is, hosszabb és részletesebb beszámolójúak, az idővel, akár víz alá bukva a levegővel, takarékosabban vagy gazdaságosabban bánók, nem értelmetlenül pufogtatva el az érzelmi töltést, hogy utána már csak töprenghetnék, miként lehetne ráncba szedni gondolatvitelemet, mintha csak széjjelömlenék a papíron. Ihletettség - ilyesmi kellett volna nekem mindig, a gyümölcs, melyet minden óra hordoz, mindegyik perc. És valakinek úgyis bejön, vaktában, vagy épp ujjával halássza ki a pohara aljáról, mint adományt vagy leleményt. Nem árt hírből ismerni ezt sem.

2003. szeptember 12.

Szépek voltunk-e vajon odafelé mentünkben, és még szebbek-e visszafelé jöttünkben - mintha méhek martak volna össze bennünket, rücskös krumplikat. De a lépes mézet sokért nem adtuk volna, a helyet, ahol valaha a kasok és kaptárok álltak; ma már minderre csak az olvadt viasz színe emlékeztethetne. Nohát, hogy kifakultunk vagy inkább megsárgultunk, mint hanyagságból a napfényen felejtett papírlap. Ha sokat várunk vele az őszre, még megérkezik, mindent lefröcskölve esővel.