Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. szeptember 13.

Én leszek majd itt a nyomaték, egyből megtalálva a számításomat. Idegen betűkkel írva, ki az ördög bukkanhatna a nyomomra? De azért iparkodni kell, nemigen várat magára a dolog. Ábécé helyett alfabétum: nyalni a sós tirréni kéket vagy inkább zöldet? Szóval, kimérhetetlenül sok tengerszínt. Bár ez a hajó már akkor indulóban volt, amikor még kapkodva javában tanultam az írást palatáblámon, palavesszővel.

2003. szeptember 14.

Ezekből a széjjelköpködött, enyves szálkákból aligha lehetne már összeállítni az eredendő halat. Így esett, hogy kiúszott levéből a halunk, de mintha úsznánk vele mi is: üledék az egész, földtörténeti lenyomat, fosszília. Bevégzett folyamat, csak még nem vagyunk tudtában.

2003. szeptember 15.

Csak mellékesen, mintegy pótlólagosan jegyzem meg, hogy örökösen készenlétben állni a papír előtt - ez sem kimondottan embernek való föladat; erőn felül vagy mit tudom én, hogyan teljesíteni, és hát ki fogja lemérni a teljesítés fokát? Ha nem restellném a dolgot, szinte áldozatnak kiáltanék ki minden, errefelé kancsalító, valamire is való ürgét. Kényelmetlen helyzet, szerencsére mindössze papíron, és nem bizonyos, hogy sokan elolvassák.

2003. szeptember 16.

Oda jutván, hogy végül is sejtelmem sincs, miként kellene szabatosan fogalmazni, és most már úgy látom, sohasem is fogom megtanulni. Még hogy én a Témára koncentráljak! Mennyivel jobb az, közelről sem sejteni idegen mondanivalókat, átugrani a már önmagában is nevetségesen hangzó, állítólagos "gondolat"-ot. Eddig jobbára csak rossz elképzeléseket hagytak a világra - sokkalta tisztességesebb az: semmit sem hagyni. Legföljebb egy költemény színevesztett emlékét, amely így vagy úgy hangozhatott valaha, és ez írta vagy az írta.

2003. szeptember 17.

Szerencsére, valami megmaradt bennem kortalannak és félvadnak; nincs is egyéb dolgom, mint kordában tartani magamban ezt a barbárt, még mielőtt szóhoz juthatna. Pedig ez a hangom lenne az érdekfeszítőbb, ez a vadul káromkodó és otthontalanul bajuszos, vagyis mindenütt átmenetileg otthonra találó. Ez az átmenetiség lehetett a lényeg: sem itt, sem ott, csak örökké útban feléje.

2003. szeptember 18.

Mily sűrűn lakott volt ez a vidék valaha! Egyik szépapám még kőkeresztet is állíttatott az országút mellé. Összesen 16 szépapám volt, meg nekik is 16 a négyzeten szépapjuk - ez, ha jól emlékszem tanulmányaimból, 256; valamennyien térdig gázolva talpasokként a kuruc kor sarában... De hogy vonszolódnak ezek mindannyian az idő emlékezetében, milyen nehezen tudnak követni. Vagyis mi követnivaló lenne rajtam, mit tettem vajon olyan jól, hogy kísértetek járjanak csodálni?

2003. szeptember 19.

Valaha nagy, ókori követ cipeltem haza, tárgyi bizonyítékául annak, hogy a limes által védett szomszédos hegyekben és ligetekben istenek tanyáztak, és az antik költők, korabeli olvasatban, mind igazat írtak. Azóta is egyik helyről a másikra görgetem a kövemet, amely sehogyan sem leli végleges helyét; úgy teszek, mint valami kezdő Sziszüphosz.