Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. szeptember 20.

Hirtelen föltámadó északnyugati szél: előzőleg el is felejtettük megnézni a műsorlapon, ki is írta a légkörre ezt a szimfóniát, és most ki vezényli. De ha egyszer már itt van...

2003. szeptember 21.

Mostanság már oly soká jön meg az éjfél! Ám illik megvárnom, mint valami műszak végét. Innentől majd más ügyel a világ összetett üzemmódjára, énrám tovább nem számíthatnak. Teljesen magamba fogok roskadni, mint valami kisimult érzelmi hullámtaraj. Velem együtt szunnyad magában a tenger, én meg odaképzelem magamat elenyészett partjára, Dél Keresztje látványaként; éjjel, itt.

2003. szeptember 22.

Inkább elszalasztott helytállásnak mondanám, nem kínlódásnak vagy fölfokozott érzelmi (sőt: értelmi) állapotnak, szenvedésnek, keservnek, depressziónak, ha valaki előtt utólag megvilágosodik, mi a tiszte. A többi már a véletlen dolga, mondhatni, kaland. Gyakran még csak írni sem szoktak róla: túlélni a fontosabb.

2003. szeptember 23.

Ahogy néz föl rám kék virágszemével ez a sugárúti katáng, már-már seggre esek a nagy szavak előtt: mi az ördögöt kereshetünk mi itt? A többi oktalanja híven megmaradt a mindenkori földhöz kötöttségben - de ha valaki egyszer nem bír magával! Legföljebb úgy fest, miként egy hívórím, amely reménytelenül várja valahonnan a választ, a távoli (majdani) visszhangot, amikor már a szabad vers is leáldozóban. Ami marad: állítólagos őskölteményből szabott szövegtest.

2003. szeptember 24.

Egyszer valaki úgyis más hangot fog megütni, akár a fa nyakába függesztett ekevasat - és azon túl, figyeljünk csak oda, az lesz az alaphang. Ez a hajszálvékony pendülés, amelynek nyomán repedni kezd a levegő, miként a napsütötte üveglap. Másra sem kell már ügyelnünk azon kívül, nehogy a kiszámíthatatlan kacskaringó útjába kerüljünk: a többi már a mi lelkünkön fog száradni, miként egykori nomád vagy barbár korunk.

2003. szeptember 25.

Dehogy akarok én művészetet, dehogy akarok szellemi forradalmat - inkább sokkalta rosszabbat mindennél: valami olyat, ami homokszemekként ropog a fogak alatt.

Ah, ezt megelőzően, ha még szívhatnám Port Szudán levegőjét, amelyben sokkalta több összetevő van valamiből, mint másfelé a légkörben. Rokonságom él arrafelé; kész csoda, hogy föl nem kerestek eddig. Csak valami félreértés folytán nem hallhatták híremet: szellős, fehér köntöseikben fagyoskodva és vörös kockás turbánjaikban bármelyik nap föltűnhetnek sugárutunkon, nem kimondottan az itteni logika szerint, inkább, mint afféle kései vagy túl korai Háromirályok. Csupán szólni jönnek.

2003. szeptember 26.

Hűvösre fordult időben a kígyó már nem váltja a bőrét, és a gyíknak elmegy a kedve attól, hogy tojásokat rakjon: kilátástalan lenne. Valaki sodorint egyet a bajuszán, széjjelkeni rajta a szalonna zsírját, majd ostort suhogtat a szél ellenében, mintha egy elfeledett költemény sorait húzgálná vele alá. A kakaslábfű még borzong, de már iramodófélben, menekülni készülne, vagy barázdában eke elé vetni magát. Ha írásbeliség lenne a szenvedélyem, valami ilyenről írnék, sehogyan sem lelve a pontot, mely az egésznek a végét jelzi.