Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. szeptember 27.

A herceg ősz felé fehér lovon járt, mint aki a télre készül, fehér, hadvezéri kalpagja alatt korán megőszült, rizsporos parókát viselt, továbbá hófehér nyakravalót, habos kézelőt és tiszta fehér kesztyűt. Dél lett, mire végiglovagolt a csapatok sorfala előtt, majd a bánatos napsütésben a tábori asztalánál megebédelt: két fürjet fogyasztott. Estig megtette a visszautat a sátráig; a sereg addig nem mozdult.

- Ilyen csapattal akár két diadalt is lehetne aratni egyszerre - ennyit jegyzett meg a tapasztaltakról.

Hosszú hálóinget öltött, a parókát hálósipkára váltotta, a vacsorát követően nyugovóra tért, mert hajnalban korán kellett kelnie. Akkor megfúvatta a kürtöket, s az egymástól félórányi járásra álló kürtösök egymás után szintén kürtjükbe fújtak, majd kezdetét vette a zentai csata. A herceg eközben fehér lován üldögélt ismét, fején a korán megőszült parókával.

2003. szeptember 28.

Lerúgja lombját a bokor, mint alkalmatlan lovasát, és csak a szélben suhogó vesszők maradnak, hajszolni még sebesebb iramra; a megtett út azonban eloszthatatlan marad az eltelt idővel: létezik ilyen zsákutca.

2003. szeptember 29.

Hatvanévesen mintha egy zavaros szellemi klotyóból merülnék föl: számot vetek alkotórészeimmel - hát nem tett jót nekem ez a kaland, itt-ott, úgy tűnik, mégis helyrehozhatatlanul károsodtam. Délután átfutok egy könyvet, és ekkor mintha érezném a megvilágosulás közelét, végtére közelebb kerültem az antitárgyhoz, a pszeudoobjektumhoz, amit, korábbi számításaim szerint, körülményektől függetlenül, már jóval előbb el kellett volna érnem, ám mindaz csak vélhetőleg készülődés volt, halogatás. Évtizedek múltán most először valós helyzetben: valóban tarkómon érzem a Nirvána érintését, akár valami fegyver csövét.

2003. szeptember 30.

Micsoda vakondtúrások ma hajnalra! Szinte teljesen oda az angol pázsit. Nagy forrongás mehetett végbe a talajszint alatti járatokban, valamiféle kiutat kereshetett a sok kis fekete ördög!

A diófákról egyensúlyukat vesztve makulátlan héjú diók zuhannak alá, csak puffanásukat hallani, ahogy földet érnek. Hoppon fognak maradni a varjak, oda a zsákmány! Mintha minden vesztésre állna, annyira őszies a levegő, legalábbis mintha verset írtak volna rá. De hogy ennyire szomorkásra sikeredjen!

2003. október 1.

Ideírok gyorsan valamit az idő sarkára, mielőtt tovalapoznának az orrom előtt, előadni leleményemet; nem hosszúságról van itt szó, inkább rövidségről, ahogy fokozatosan kifogyna belőlem a szusz, és a terjedelmes kőcsarnokokban is elülne a zengés. Nagy, üres téren vágok át. Oly tágas, hogy bármely pontját lakni lehetne, annyira messze esik ide minden. Ennyit értem el. Innen már fölöslegesnek tartom továbbmenni. Hova is vonszolódnék? Úgy festhetek, mint akit beragasztottak ebbe a puszta herbáriumba.

2003. október 2.

Nem sok ideje, hogy el sem hittük volna: miként egy nagy, nedves szivacs, itt ér bennünket az ősz. Anyagában már híre sincs a meleg tengereknek, szurtos kis gyermekpraclik facsarják ki levét, kivörösödve a hidegtől, tisztára törölni vele égboltunk tábláját. Pedagógusok ülnek idegességtől rángó bajusszal a pulpitusnál, egy-egy koravén Comenius mindegyikük. Hiányzik azonban a latin hanghordozás: a hangsúly mindig az utolsó előtti szótagon. Lecke azért minden nap lesz föladva, ex memoria.

2003. október 3.

A régi, hosszú mondatok, amilyeneket csak a kitartó szélfúvás tud, az égi dagály, ami mostanra tisztára söpörte a mennyboltot: ez a kékellő mélység, mintha még sohasem néztünk volna bele, sohasem fogott volna el szédülés meredélyének szélén. Talán ettől gyökerezik földbe a lábunk, pillantásunkkal azonosíthatatlan madár röptét követve; suhan, mintha valaminek a nyomába eredt volna, vagy épp fordítva, űzné valami.