Brasnyó István:
Nulla dies sine linea

2003. október 4.

Én a félkézkalmárok közt, akárcsak valami táblaképen, csak ott a bajuszom hosszabb lenne, mint valami macskáé. Úgy szúrnak keresztül tekintetükkel, akár a szemfényvesztő a kosarába rejtett törpét. A törpe fölcsapja a kosár födelét, és kiszáll belőle a lelke, míg ő maga nincs sehol. Most ki látna neki egy törpét keresni, aki akármivé változhatott, miközben minden más változatlan maradt. A lúd a tojását tojva, a patkány a polcon, miképp az éppen planétát húzó tengerimalac is: no, lássuk, kire mi vár? Mit ír a papíron? - immár ekörül tolonganának.

2003. október 5.

Népes, mélakórosnak tűnő társaság, akárcsak azokban az időkben, amikor nyakunkon tudhattuk a kést. Ám most mindenki színjózan és céltudatos, ahogy talán ki-ki gyászbeszéd fölolvasásához készülődne, még csak bedrogozva sincs senki. Hiányolhatóak viszont a nagy szavak emberei, akik egykor kalappal fogták az ilyeneket, mint akiket itt látni. Szerencsére én már itt sem vagyok, egy kitömött fülesbagoly helyettesít, mint Pallasz Athéné közele, jobb szó vagy egyéb híján. És nagy szárnycsapásokkal alkonyodik, félhomály üli meg a panoptikumot.

2003. október 6.

Nem ártana egy rövid, lelkesítő beszéd, csak úgy kutyafuttában, a vetést megelőzően. De ki figyelne ma már az ilyenekre: a világ, csak úgy ránézésre is, komplikáltabb lett mostanra bármiféle kötött formában megfogalmazott, ihletett mondandónál. Túl van az igényes szavakon, túl az őszi napéjegyenlőségen, túl a pallérozott elméjű entellektüeleken. Mert nézzük csak, ezeknek újfent hogy bealkonyult! Mintha sötétből beszélnének kifelé, egy százesztendős népgyűlés kocsmasarkából, ahol a szokásoknak megfelelően hordóra állították őket, hogy jobban rezonáljon a sipító hangjuk, a dongák rései közül lágyabban szóljon. Hogy toporogtak az abronccsal lehatárolt körben: mint akinek túl nagy súlyt kell túl kis lendülettel túl messzire dobnia.

2003. október 7.

Íratlan szabályokat fektetnek le, és mostantól kezdve majd ezekhez illik igazodni, még az sem lehet kibúvó, hogy valaki netán nem hallott róluk idejében. Innentől már könnyedebben szárnyalunk, egyszerűbb lesz a masinéria igazgatása. Az év végi mutatók, figyeljünk csak oda, milyen tetszőleges időt fognak mutatni! A Himalájában sem lenne különb sorunk, ahol köztudomásúan nincs is idő.

Egyszerűen csak áll.

2003. október 8.

Puszta szavak jelentését mérlegelve megy veszendőbe jó napunk. Szinte roskadozva a kifejezések dúsgazdag árnyalatai alatt, fölemelőbb érzés lenne azokra a szenvedélyekre gondolni, amelyek egy erdő lombkoronájában mindenkor tomboltak, valósággá nyűtték az évezredes semmit. Ehelyett mi manókként vagy trollokként a magunk idejében - kétes társaság, amely még egy valamirevaló képzeletet sem lenne képes benépesíteni.

2003. október 9.

Na, mit mondtam én? Itt veszteglünk majd az ősz partjain, száraz, déli szélben, miközben, nagy megelégedettségünkre, ügyet sem vet ránk senki. Rosszabbul is alakulhatnának a dolgok: ha éjszakai lidércnyomások, nappali látomások, káprázatok, sorozatos hallucinációk vennének elő valamennyiünket. Így azonban csak telik napunk, mintha sötétedés utánra gyűjtögetnénk magunknak álomnak valót. Már csupán a világ nagy fekbérével tartozunk, ez az, ami végtelenné halmozódik - most szám-e ez vagy távolság, mert bármelyikként is fölfoghatatlan, képtelen, minden irányba ható és terjedő haladvány.

2003. október 10.

Még mindig vannak, akiknek máson jár az eszük, ahelyett, hogy távoli menetrendeket böngésznének naphosszat a világhálón, repülőgépek és vonatok indulási idejét, érkezését sohasem hallott röpterekre és pályaudvarokra, miközben meg sem fordul a fejükben, mi is lehetne az első dolguk megérkezésüket követően. Itt valahol veszíteni el a valósághoz kötődő fonalat, amit még Ariadné nyomott a kezükbe: most aztán benne az útvesztőben; emitt pedig még el sem kezdtek csomagolni, illetve mi csomagolnivalójuk is lehetne?