Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. március 12.

Íme, ekként fest az a jövő, amelyre a múltban mennyien, de mennyien kíváncsiak voltak! Gépezeteket eszkábáltak, amelyekkel majd útra kelhetnének az időben - értesülünk az irodalomból -, hogy végül, épp ide érkezvén, mint afféle bohókás hangulatban levő kirándulók, föltehessék nekünk a kérdést:

- Hogy vannak mindig?

Hogyan is volnánk mi most? - ennek a tisztázása a teljes történelem hosszát igényelné; tehát félúton megrekedve valami meg semmi közt, végleg elbizonytalanodva és kikerekedett szemmel.

2003. március 13.

A történések középpontjában lenni közelről sincs oly felemelő, mint távolról szemlélni a látványt. A háttér akár valami csatajeleneté: ily elszánt emberek, a kort tekintve, csak a hétköznapok szüleményei lehetnek.

Mindig a magaslatokat kell figyelni, az oda mintegy képzetként vetülő, kisebb csoportosulásokat, akik mintha pusztán solymászni jöttek volna össze, ezzel ütni el az időt. Míg végül, mintha csak elunták volna magukat, tollas kalpagjukat meglengetve szinte sietősen eltávoznak.

Úgyhogy jobban tesszük, ha figyelmünk (a miénk, szemlélőké) a hátunk mögé is kiterjed, mivel eddig föl sem mértük - mert annyira lekötött minket a szemünk előtt zajló esemény - , hogy esetleg mi közeledhet amabból az irányból.

2003. március 14.

1848. március 14-én Magyarország egyetlen lakosa sem sejthette, hogy másnap Március 15-e lesz. A borkimérések forgalma a szokásos volt, könyvből, nyomtatványból meg egyebekből ugyanannyi fogyott, mint általában, semmiből sem mutatkozott túlfogyasztás, inkább minden piac pangott. A rendőrség nem tapasztalt semmi rendkívülit, kit sem gyötört baljós előérzet, senki sem érezte vesztét. Az ország zömmel csendesnek és nyugodtnak volt mondható, és az este jöttén szinte mindenki az utolsóig békén aludni tért.

2003. március 15.

Önmagamat keresem én ezen a képen, meg, úgy tűnik, ebben az egész szablyavillogtatással összerótt esküvésben - de csak a Nemzeti Múzeum csupasz, elnéptelenedett épületét látni: vajon hová tűnhettek a többiek? Hogy elenyésszen az egész, fölmérhetetlen sokaság! Hiszen jóformán még szót sem váltottunk, én meg most már menjek magam feje után?

2003. március 16.

Nagy, darabos történetet görgetni végig a papíron: egy hangosabb szóval vagy kiáltással elindítani, akár a hegyvidéki lavinát, amelyen Sziszüphosz szánkázhatna végig a sziklájával együtt az antik mitológia teljes hosszán. Voltaképpen erről is lenne szó már régtől, a betűírás föltalálása óta, hogy a jelek, szárnyat bontva, hangtalan áradni kezdjenek, valami rendszert vagy köteléket alkotva - mint szellemi őserdő, tornádó, hurrikán vagy tájfun.

2003. március 17.

Végigőrjöngtük mi gyermekkorunkat? Ugyanígy téve ifjúságunkkal is? Futottunk eszefogyottan, üvöltve az idegen éjszakában? Vannak erre szavahihető szemtanúk?

Ha gyors számvetést teszünk, még a javunkra billenhet a mérleg - a patikamérleg néma nyelve valami tisztaságtól napfényben ragyogó gyógyszertárban, ahol leghőbb vágyunk volt, hogy valaminek esszenciája legyünk egy üvegdugóval lezárt, hasas kristálypalackban.

2003. március 18.

Az egykor volt medvebundát megcsapja valamiféle fuvallat, hogy csak úgy borzolódik a szőre: a böjti szél az a valamikori limes irányából. Innen látnom kellene a sánc magaslatát, ahonnan Marcus Aurelius a barbárokhoz szólt. Illetve mondja még mindig, immár Rómában, fölkengyelezetlen bronzparipát nyergelve; inkább ez nyűgözte le kezdettől a barbárokat, mert a szavakra ugyan senki ügyet sem vetett.

(Jövő heti számunkban folytatjuk)