Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. április 2.

Jaj, régi leckéim, régi házi feladataim, tintafoltos, írástól bütykös, tömpe ujjaim... Ezekkel a seggbe rúgott betűimmel kész csoda, hogy el nem feledtem a betűvetést, vagy eddigre nem dolgoztam ki magamnak új ábécét. Valami egyetlen személyre szólót, ami kirekeszt minden idegen elképzelést... Ugyan miért tartozna a nyilvánosságra az én lelkem, ha egyáltalán van?

Gyermekkoromban még láttam a Lelket téli estéken a moholgunarasi templom magas ablakán át, ahogy odabenn pislákolt az örökmécsesben. Szántam magányosságát, éreztem, miként reszket.

Bennem is valószínűleg ugyanez a vacogás tart egyhuzamban.

2003. április 3.

Úgy tűnik, mintha, ez idő szerint, túlhaladva a tavaszponton, a vizek megnyíltával alig nyílna esélyünk a felhangolódásra. Ám, utánaszámolva, úgy fest most, volt idő, amikor sokkalta rosszabbul állt a szénánk - a visszatérő vándormadarak azt sem tudták, hova fészkeljnek.

Valami harcias csapongás tölti ki most is a levegőt, s aki ügyet sem vet rá, a maga baja. Mert micsoda riadalom az égbolton, ahogy az Oroszlán képe megvackolt a csillagok között! Mint vagy húszezer éve, amikor kezdetét vette a mezopotámiai lovas pásztorok forradalma. Valami ilyennek a fordítottja tart most, számunkra csupa életbevágó fontosságú civilizációs kérdés: ki hogyan fog erről számot adni?

2003. április 4.

Mikor fogom én végleg elfelejteni a rám erőszakolt véleményemet? Vajon kiheverhetem-e valaha is?

Amikor nagyot kiáltottam, hogy: "Éljen!", meg mindenféle ostobaságot műveltem a tömegben, közben nem is gondolva arra, hogy mások sokkalta nagyobbat tudnak kiáltani nálam, hogy az már valóságos puskalövésnek hathat.

És mennyivel több eszük volt a színlelésre, mert minek kellett nekem az a viszolygás, az az örökös szűkölés a szenttamási határszél után; elfogadni hatóságnak azt a tömeggyilkos csőcseléket - miért nem értem be a puszta fájdalommal, vagy a magam által megválogatott szavakkal?

2003. április 5.

Hol vagy életem, még régről, a kármintól pirosló, kibodorított hajú fellegek alatt? És végül, az este jöttén hol a roppantul nagy méretű telihold?

Ember többé nem észleli ezt a látványt, nem figyel oda. És a magasság is valahogy alacsonyabbra ereszkedett, miközben a közel messze lett. Ilyen optikai csapdák szomorítanak, mialatt nem látom, hogy a szemem előtt arany cérnával árnyakat varrnak.

2003. április 6.

Mi volt annyira sietős? Az a már-már fejvesztett rohanás, mint a dőlt betűké a papíron. És új sorba vágni. És mindezt lehetőleg valami értelem határain belül. Számot vetve a közérthetőség tényével. Pedig eredetileg mintha repülésről lett volna szó, nem dadogásról. Most meg már csak motyogás az egész, a fal felé fordulva. Valami álom úszik át a homályon, de hátha szükségem lesz még rá.

2003. április 7.

Mintegy semmibe véve élünk itt huzamos korszakokat, ki tudja, honnan eredve. Felejtés nyomta ránk bélyegét, mint egy kiásott pénzérmére az arcképet, amiből sohasem lessz messzehordó emlékezet. Elfelejtelek én téged, idő, beléd veszik a származásom! De mégis vetül ránk valami felemelő végeredmény, végigsétálva a szellemi promenádon - megannyi angyal, akiknek a szárnytollával naprakészen írni lehetne!

2003. április 8.

Éjt-nap gubbasztva a jelen idő törmelékében, akár valmai leendő régészeti lelőhelyen, hogy majd én ebből bizonyos toldásokkal rekonstruálhatnék bármit is, restaurálhatnám egy majdani vízözön kilyukadt cserépfazekát - jelen vagyok-e én itt egyáltalán, vagy csupán egy folyamatot tarthatok szemmel, amely nélkülem is ugyanígy menne végbe, vagy talán le sem játszódna. Hogy most ebben keressek valamiféle felelősséget?

(Jövő heti számunkban folytatjuk)