Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. április 16.

Bemegyek szürke betonházamba, fehéregér-labirintusomba: olvasmányomat keresem, amin átrághatnám magam. Egészen jól eligazodom itt, a reflexelmélet szabályai szerint, könyvből meg mindig a legjobbikat választom. Egészen addig fogok itt mutatkozni, amíg elképzeléseimnek a végére nem érek vagy járok. Vagy egyszer csak megtorpanok, kifogyva a szóból, olvasmányból, fantáziából: ekkor megáll az eszem.

2003. április 17.

Túlélve a számos, hozzám képest nagyra méretezett helyeslést (kész csoda, hogy kifért a számon, mintha a lelkemet leheltem volna ki mindahányszor), most végre számot vethetek azzal, mire is ment ki ez az egész? Oly nagy előnyt biztosít azoknak, akik ezt szorgalmazták, mostani megvetésem? Mivel szinte már alig emlékszem rájuk, nem is tudnám kin lemérni kérdéseim hatását. A régi körvonalak! De mihez kezdjek én körvonalakkal?

2003. április 18.

Minek is igyam én a levét? Minek fizessem borsos árát? Ha adok magamra, nem szállok vitába egy csomó boldogtalan és ostobára felhangolt húrozású kísértettel. Hogy még részben élnek? No, ez már nem száradhat az én lelkemen, hiszen magam is alig élek. Valami minimális mennyiségű oxigénről van itt szó, meg vérkörről, szakadatlan szivattyúzásról, mintha süllyedőben lenne a léket kapott hajó. Talán csak nem csapok föl a kapitányának? Így is, úgy is utolsóként fogom elhagyni.

2003. április 19.

Hogyan fogom én átvészelni tulajdon humanitárius katasztrófám földön és égen? Jelen és jövő időben (a múltat már elfeledtem, a múlt nevezetes eseményeit másutt jegyzik).

Én, a habszivacsként rugalmas Európa valamelyik zsugorított koponyájú kistérségének habszivacsként rugalmas lakója - mert, ugye, ez volna a lényeg.

2003. április 20.

Nem igaz, hogy fel tudok én hangolódni délutánra! Este már valósággal dühöngök, akár egy sivatagi homokvihar. Hogy azután így, lelkem mélyéig fölkavarva térjek nyugovóra. Ilyenkor aztán akárki átsettenkedhet az álmomon, mert nem marad utána nyom a feltorlódott homokszitálásban.

2003. április 21.

Mintha akadnának olyanok, akik örök időkre rendezkednek be, akár egy kőomlás. Tetszőleges alakjuk szinte nem is változik érzékelhetően az idők folyamán. Tulajdonképpen nem is mérik föl jelentésüket, sem értelmüket; nincs is. Néha rövid ideig uralkodnak, de tudják, többek ennél. Fejük mélyen elásva a zúzalék alatt, morajló kőköpenyükkel takaróznak. Nincs szükségük senkire, egy látképnek mi szüksége lenne bárkire is? Micsoda példa: egymagukban erődként állni meg helyük; pedig aligha gondoltak erre. Az ilyesmi csak úgy van; mondhatni, jelenség.

2003. április 22.

Bizonyára élnek még valamilyen szenvedélyek a világon, csapongva és fölmérhetetlenül, szinte anyagtalanul, akár valami üvegtest vagy fénytörő prizma, vagy ennek a vetüléke, színkép, írisz, Newton szivárványhártyája - mindent egybevetve, az egész bele van számítva annak a hatalmas egyenletnek a térfogatába, amelynek tömörítésével hiába küszködnénk: ez, állíthatni, valami többdimenziós mobilis szerkezet, és pusztán a csodálatot szolgálja. Mindenkortól fogva mindenestül adva volt. A megoldása, sugallat formájában, majd csak ezután következik.