Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. május 7.

Égi spirál hosszán, mennyei, spirituális csigalépcsőn ballagva fölfelé, egyre átszellemültebben, mind megfoghatatlanabbul, már tapintás által is érzékelhetetlenül, valami jelentést hordozva pusztán, töltést, vagy ezzé tömörített megfogalmazást, melynek tartalma vagy hatása immár érintés vagy fényhatás útján is tobábbítható. És nem jár vele szöveg.

2003. május 8.

Nagy árnyék zuhan már régtől - idejét sem tudni - keresztül a Világmindenségen, kíméletlen, sötét vetület. Ha nincs szerencsém, épp engem fog maga alá temetni. Még hogy ez üssön agyon!

2003. május 9.

Fölhalmozódott-e bennem még valamennyi előérzet, vagy már mind elpazaroltam, a mellékeset tekintve ezalatt fontosnak, s ha majd egyszer erre kellene alapoznom, ott állok csak, magamra maradva véleményemmel és sarokba szorítottan, még bánkódva valamin, aminek azonban már nem lesz számomra különösebb jelentősége. Nagyobb hatású lesz a velem ellentétes helyzeti energia annál, hogy feléje kiáltsak: Nem én vittem pokolra az egész átkozott dolgot, hanem a földhözragadt képzeletem! Erre nem lettem kiképezve.

2003. május 10.

Elásva lenni a szegénység küszöbe alá, akár a szerencsepénz, és ugyanakkor tudván tudni, hogy, bizony, e helyzetből nincsen föltámadás, vagyis a környezetben, ahová tartozunk, még ki sem tapasztalt ilyet - e helyzet akár még valami végleges megoldásnak (Endlösung) is tekinthető, mármint hogy itt nemigen fognak vásárolni pl. szellemi luxuscikkeket, itt mindinkább az analfabetizmus lesz a funkcionális tudatállapot, és a mélypontot az jelenti, hogy egy adott szint alatt már alkoholra sem telik. Nagy csattanással rácsapják a világra rácsos ajtaját, s miután hét lakatra zárják, a kulcsokat a legtávolabbi óceán mélyébe vetik. Mert másképp nem működik a dolog.

2003. május 11.

Már hogyne lennének félelmeim! Naphosszat mást sem teszek, mint ezeket veszem számba: milyen szépen gyarapodtak az utóbbi idők során! Amikor sorba kellett állni, úgy véltem, a sornak számomra valahol, belátható időn belül, vége lesz, és épp én kerülök élére a végtelennek tűnő seregnek. De amióta már sorok sincsenek, a helyzet kilátástalannak tetszik, hogy csak így, egymagamban, bármilyen más lehetséges választás híján... Ekkor felmérem valamelyik félelmemet: hiszen nyomon követnek, ahogy a hiénák tennék a sivatagban vagy a sakálok a szavannán.

2003. május 12.

Végül semmi értelmét sem találom annak, miért ne lenne szabad épp nekem kísérteteket látnom? Vagy csak épp tükör előtt haladok el - nahát, akkor szépen állunk: máris bajok lehetnk a tükörképemmel. Hogy ennek, a számomra oly kétes jelenségnek netán még fokozatai is adódhatnak az elhomályosulás irányába? Mert az akkor már valósággal kétségbeejtő lenne, ahogy szem elől veszíteném lényegemet. Itt és így érni véget! Kihunyni egy üveglapban... Még csak ne is vihar sodorjon el vagy dögvész taglózzon le, ahogy eredetileg elképzeltem.

2003. május 13.

A halivadékok birtokukba veszik a nyílt vizeket, a madártojásokban szétrobban az embrió, magam pedig kitűzöm tavaszi kitüntetésem, sarkantyúvirág-rendjelem, amit kitartásommal érdemeltem ki, mármint azzal, hogy még mindig itt vagyok: a létige módozatainak ragozása terén végzett tanulmányaimért vagy kísérleteimért a semmi ellenében.