Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. május 21.

Miféle szörnyű értesülések lappanganak a lelkekben, amelyeket senkinek sincs bátorsága (¨szíve") kimondani, inkább valami mást hangoztatnak, kevésbé jelentőségteljeset vagy viszontagságosat, könnyebben vagy könnyűszerrel elviselhetőt, amott meg a háttér színpadán nagy ógörög dráma zajlik, koturnuszaikon, mint botladozó faszentek, menekülést fontolgató kórustagokkal, hogy rejtekhelyre találjanak valahol az elnyomott mélytudatban.

2003. május 22.

Visszafordíthatatlan folyamat a zöld fakoronákban, lombok lenyomata az ég felszínén, akár a földtörténet föllapozható kőlemezein, amikor még nélkülünk történt minden, még jel sem utalt arra, hogy valaha is ki fogunk formálódni. Létezés egy majdani idő később szövődő gubójában, leendő bábozódásunk még el sem kezdődött tartamának kora az addig véglegesen ki sem alakult mennybolt aulája alatt! És most mindez mint látvány, igaz, visszafogottabb, de végül is jelen vagyunk, független és kiszámíthatatlan egyedek, miként a vélemény, hogy mindennek tudatában mégis él bennünk e világinak tartott érzés.

2003. május 23.

Mintha díszsortüzet adnának a tiszteletünkre a vihar sehonnan sem érkezett légi ütegei, és a régi hangzás, amit a dörejek mögött felismerek, csodálatra serkent - mily felkavart világtájak léteznek az emlékezet elült hátterében: valaki a kezem fogja vagy épp kerékpárt hajt előttem a szakadó esőben, én nem nagy távolságról követem, erős szembeszélben, végig egy műúton, melyet mára lezártak. Fogolycsibéket gázol el szemem láttára a zivatar. Elég nehéz dolog lehet vadon élni.

2003. május 24.

Illúziókban fuldokolni fiatal fejjel - ez volt aztán részemről a teljesítmény! Ez a hosszú lebegés, amelynek mintha még ma sem szakadt volna vége. Pedig mintha harmadik fokú találkozásom esett volna a világgal - minden érdekes volt, ahogy nem ide méretezett, nehézkes fölfogással fokozatosan rájöttem (ez is illúzió) a dolgok nyitjára, miként ha idegen kómából ébrednék, és sejtelmem sem lenne arról, voltaképpen ki vagy mi lehetek?

2003. május 25.

Sokára - alaposan megkésve - még tudomást szerezhetek róla, mi is kellett volna, hogy legyen eredeti szándékom: nem hinném, hogy ez a tartós lézengés vagy lóhalálában való futkározás a papíron, habár senki sem szólt közbe a mondat derekán, hogy: Nem oda Buda! Vagy: Hátrább az agarakkal! - tehát hatolva előbbre és előbbre, csak kellett, hogy létezzen valami eredendő elképzelés, amihez több-kevesebb sikerrel illeszkedni vagy hasonulni tudtam, mintha játék vagy játszma lenne az egész, aminek végül is művészet fölébe kerekedni. Komolyan venni magam! Hogy ez meg sem fordult eddig a fejemben...

2003. május 26.

A költők dolga az lenne, hogy karcos hangjukon naphosszat énekeljenek valaki vagy valami, ihlető objektum vagy személy előtt, akár a Mindenség papjai, vég nélkül celebrálják verseik, és a dicsőségen perlekedjenek, mert mi egyéb teendőt szabhatna nekik bárki is? Amiről a költészet emelt szintű esztétikájában szó esik, attól, ha egyáltalán olvasnák, mindegyiküknek téli madárhangként csak összefacsarodna a szíve.

De aki hallott már a hőségben szomjazó sivatagi madarat vízért esengeni...

2003. május 27.

Az éjszaka szántása és vetése mivé terebélyesedett mára a sötétség alatt! Sohasem volt több közöm ehhez, mint épp manapság, amikor távoli értesülésként lakom a levegőt, vagy ahogy réges-rég kivégzett lovon igyekeznék valahová, és úton ért a sötétedés. Még mindig egyhuzamban ugyanabban a sötétedésben; nem valami sebes út.