Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. május 28.

Mintha eddigi definiálhatatlanságom levert volna lábról, de, íme, már tápászkodom, megkapaszkodva a lap felső szélében, hogy csak úgy szakad kezem alatt a papír: elképzeléseimet végre szóra bírni! Valakinek még élnie kell bennem, honnan lenne különben a kórképként leírt képzelőerőm, ami az övé. Azé. Én csupán a papírmunkát végzem.

2003. május 29.

Mondtam én egy rossz szót is?

De még mennyire, hogy mondtam. Szinte elérhetetlennek találom, hogy a fogalmak pontosan illeszkedjenek egymáshoz, ne szeleljen valahol az egész tákolmány. De hogy naphosszat emiatt gyötrődni, annyira, miként egy elvesztett hadjárat fölött... Egy ilyen kicsi, nyomorult katona... Egy írnok...

2003. május 30.

Ha egyszer úgy áll a dolog, hogy én szinte mindenből elfelejtek okulni, egyszerre valahogy nem érdekel a dolog, a vizsgálat tárgya vagy személye vagy szövege; a leghőbb vágyam mindvégig megmaradni épületes semmirekellőnek - hát most tegyen nekem keresztbe valaki! A nagynak szánt csapások akár a széttaposott kutyagumi, könnyű elkerülni az ilyesmit. A szűk ösvényt, amin járok, azt már nehezebb. No, de erre alig fordul meg valaki, még mindig járatlan út ez. Errefelé a szavakat mindenükből ki kell forgatni, vagy különben a fordítottja történik.

2003. május 31.

Amikor még nemesember voltam Bácsszenttamáson, és a nevemet ugyanolyan két s-sel írták (az első égbe szökő kútgém, a második meg a kút kávája), mint Kossuth Lajosét, a Ferenc-csatornától jóval délebbre éltem, s hogy elkerüljem a mindenkori hosszú várakozást a kompra, ritkán mutatkoztam. Egészen más jellegű kedvtelésekkel töltöttem időmet, amíg csak el nem parasztosodtam, és borral hígított tintával, halavány betűkkel valami idegen diktandóra írni nem kezdtem. Ebből azonban egy sort sem tudok felmutatni, és a fogalmazványok tartalmára sem emlékszem. Mind odaveszett a sok rossz papír, de én valahogy mintha megmaradtam volna.

2003. június 1.

Úrnapi körmenet meg búcsú, meg ami csak eszükbe jut - de az éjszaka már az én dorbézolásomtól lesz hangos, és az is biztosra vehető, hogy énekeimet nem imádságos könyvből fogom olvasni.

Gondoltam, évtizedek során sem változik majd e helyzet, de azután annyira megváltozott, hogy lelkesedésből elhajított kalapomban ma túzok kotlik, és egykor lakott helyeim nyomát bulldózer simította el: mégiscsak sík vidéken élünk, le sem tagadhatni.

2003. június 2.

Előbb-utóbb úgyis mindenki hazatalál valami szaggatottan fölvázolt, égi görbe vonal mentén, amilyet nem tart számon az euklidészi geometria. Időzónákon át, a Nap látszólagos haladásával szemben, vagy épp egy irányban vele, a fejében hordott úticéljától függően.

2003. június 3.

Ritkának mondható az olyan eset, amikor valaki nem szándékozott épp fülön csípni vagy grabancon ragadni, ne talált volna kivetnivalót meg fölróhatót halálra unt tevékenységemben, és én mégis mindennap nekifeküdtem, átlátva a komplott szövevényén, és valamennyit odébbaraszoltam, amennyi egy lajhárnak tulajdonítható lendületből tellett, meztelen csigaként fölvértezetten a bajok ellen. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezzel az óramutató-sebességgel ilyen messzire el lehessen jutni, már csak azon csodálkozom, hogy napóraként miért nem kongatok?