Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. június 18.

Amikor a volt ököristállóban az esti sokadalom (népgyűlés) előtt szónokolni kezdtem, ahogy annak idején a próféták vagy az apostolok tették volna, már bántam, hogy így elvétettem a kort. Nemsokára nyílt terepen találtam magam, és szabad entellektüelként mehettem, amerre a szemem lát. Ekkorra azonban alaposan besötétedett, és szinte semmit sem láttam, úgyhogy inkább sajnáltam azt a világot, hogy végtére is felelős leszek pusztulásáért. Ma már nincs bátorságom visszamenni és megnézni, hogy mostanra meddig is süllyedtek, miközben egész idő alatt a föllendülésről folyt köztük a szó. Elméleti síkon erősködtek, amely beomlik tulajdon termésének súlya alatt.

2003. június 19.

Hol voltam én, mikor boldog-boldogtalanra aranycsillagos pártigazolványt tukmáltak? No, hol? Jó elvtárs voltam én? Tekinthetett volna valaki is jó elvtársnak? Szolgálatkész szolgának? Milyen szolga lenne az, aki szolgálat helyett azt mondja: Végetek van, figyeljetek csak oda! Pedig ez csak a szabadjára engedett fantáziám terméke volt. Kedvem leltem abban, hogy ismertem és ugrathattam a vezéreket. Ők viszont csöppet sem voltak tréfás kedvükben. Azokon, akiknek még van türelmük élni közülük, rajtuk tartom ám a szemem: vájkálok az emberiség mocskos dolgaiban, immár kedvtelésből végzem e szennyes tevékenységet, akár az antik madárjósok, amikor belekből jósoltak.

2003. június 20.

Sokáig sejtelmem sem volt rejtett szálláshelyemről, titkosrendőrségi dossziémról, mintegy ferde tükörbe vetített életrajzomról. Amikor két-két és fél évtizede megbizonyosodtam létezéséről, azóta kerültem a kapcsolatot mindazokkal, akik esetleg a kívánalmaknak megfelelően tovább árnyalhatnák portrémat, mind pedig azokkal, akiket meg szerettem volna óvni az ottani társbérlettől. Kellemes érzés tudni, mekkora figyelemmel volt irántam ismeretségi köröm! Éber őreim, kiadós haszon reményében...

2003. június 21.

Ezek itt ketten mellettem (alvó gyermekek) szülőhazájukkal álmodnak meg a dubai Mohamed bácsival, akinek dzselebíája gallérjáról ebben a pillanatban pattant le a gomb. Gurul, gurul a fehér inggomb két álom hosszán át, végül itt állapodik meg a székem előtt, és én egyszerűen fölveszem. Keresheti már Mohamed bácsi a leszakadt gombját, amikor két álomhossznyival távolabb én tartom az ujjaim között, ily messzi levegőre öltögetetten.

2003. június 22.

Jó ideje igyekszem meghatározni, és nem tudom eldönteni, anapesztusokat vagy daktilusokat lépek-e járás közben, vagy csupán anakreoni verssorok hosszán haladok végig, bottal kiegészített verslábaimon, nagyjából olyan sebességgel, mintha most tanulnék olvasni, gyakorta elakadok egy-egy kiálló betűben vagy ékezetben. Ez a végzetes prozódia! Sohasem gondoltam volna, hogy ily mértéktelenül fog móresre tanítani, morák végtelen hosszán.

2003. június 23.

A Ráktérítőn dél tájban most mindenki a napkoronával a fején járva-kelve ékeskedik, míg szánalmas árnyéka jelentéktelen vetület a talpa alatt. Nagy csodára lenne ahhoz szükség, hogy még egyszer ott találjan magam az alatt az égalj alatt, s várjam a félholdas este jöttét a halszagot verejtékező kikötők környékén. Oda születni kell!

2003. június 24.

Jaj, szegény bátorságom! Mindig csak akkor pártoltam hozzá, amikor már semmi más lehetőségem sem volt. Hogy majd én! Pedig, józan fejjel mérlegelve, általában fogalmam sem volt, mi történik éppen, miként jelenleg sincs sejtelmem arról, hogy pontosan mi is lehet a helyzet. No, de én várok, mint valami földöntúli értesülésre, Kolumbusz hajójára - a levegőben világosan látni évszázados nyomdokvizét.