Brestyánszki Boros Rozália
Vitatkoznék önmagammal

A kortárs magyar drámák eldurvult nyelvezetéről

Ha mai magyar drámát veszek a kezembe ahhoz, hogy követni tudjam a dolgok menetét, nagy valószínűséggel értenem kell a falusi, (külvárosi) kisvárosi szlenget, mert a történet szereplői (majdnem mindenki bunkó, de aki nem az, az is majdnem az) szinte kivétel nélkül ezt a nyelvet beszélik. Minden létező fellelhető nyelvhelyességi hibával. Kacifántos káromkodásokkal felspécizve. Végig. Ott van ugyan a történet, de mintha veszélyes lenne ezt egy (az író számára is) potenciálisan megtapasztalható valóság változatában lejátszatni. Nem tudom, mi a riasztó. Vagy ez csak a drámairodalom forradalmi felszabadulásának egyik szimptómája?

A minap vitába bonyolódtam egy fiatal lánnyal, aki egy színházi előadás számára zavaró elemeit burkoltan, rejtett utalásokkal közölte volna. A tapasztalt közlésmódot túl 'egyszerűnek' tartotta. (!) Az első felháborodásom lendületének azonban álljt parancsolt, hogy magam is ellenérzésekkel bírok a folyton "kurvaanyázó" szövegekkel szemben, és nem értem ezt az állandósult, mindent átható nyelvezetet, de nem az 'egyszerűsége' zavar, és korántsem burkoltan vágyom hallani a "megbaszod"-ot (mondjuk "cseszd meg"-ként).

A színház attól színház, hogy a valóság, amit tapasztaltat, azonos a megélttel (vagy megélhetővel), de másként, más céllal szólal meg. A színház valósága tehát igaz, de különbözik attól, amit élünk (sűrűbb, egyszerűbb, absztraktabb, egzaktabb stb.). Minden pillanatának minden rezdülése őszinte kell, hogy legyen. És ugyanakkor más. Mindezt vonatkoztathatjuk a kortárs magyar dráma nyelveztére is.

Annak a színháznak, amelyről én most itt "vitatkozom", alapvető eleme a drámaszöveg. A mai magyar drámaírás pedig érzésem szerint átesett a ló másik oldalára. Ezzel nem tartalmilag minősítem, pusztán nyelvezetéről mondom el saját különbejáratú véleményemet. Az alapfeltétel tehát az őszinteség, a természetesség, a hihetőség, ugyanakkor mindez más, mint a köznapi nyelvben. A kortárs magyar drámairodalom hetven százaléka a szleng nyelvén íródott, szinte érthetetlen és "fülsértően" helytelen magyarsággal. És "bazmegkurvaanyád"-dal. Ki az, pontosabban hol az az életközösség, ahol ma így beszélnek? Fejet hajtok az előtt, hogy a mai magyar ember beszédében automatizmusokként élnek a káromkodások, de ettől más a dráma nyelve? Hogy az író ezt még felturbózza, és van elég bátor leírni?! Hogy a humort a technotrágárságok (vagy a falusi neobunkóságok) cirkalmas leírása jelenti? Hogy a tragédiát is ezek mögé, vagy ezekbe csomagolva rejti el? Ez elszomorít. Félreértés ne essék: nem a "csúnya szavak" háborítanak fel. Nem, amennyiben indokoltak. És sokszor indokoltak. De nem mindig és nem mindenhol indokoltak. A dráma nyelvezetének specifikussága - szerintem - nem ebben rajlik. Azt nem fogom most itt elárulni, hogy miben rejlik, mert nem tudom. Mert mindegyik drámának más a titka. De én azt tartom túl egyszerűnek, ha a lelket és a szót egyaránt kopasszá és gyökértelenné tesszük, mert a nagy "éktelenítésben" elveszhet a gyerek. Hiteltelenné lesz. Néha a kimondatlan szó többet hordoz, mint a "faszomat" (bár fájdalmas a babérokat pusztán rendezőre és a színészre bízni). Néha nagy alázat és bátorság kell az író részéről, hogy szótlanság árán engedje beszélni a figuráit.

Nem érzem, hogy az, akiről ma a színház szól, és az, aki a színházcsinálásban részt vesz, és az, akinek ma az előadásokat játsszák, egyaránt egytől egyig csak lepusztult, lecsupaszított, eldurvult, felszínes, kicsi ember lenne. Bunkó. A kisember lehet másmilyen is. Azt sem állítom, hogy a "nagy ember" feltétlenül szépen beszél. Nem tudom, hogyan beszél. De az, amit kimond, igaz (hazugságaiban is az). Lehet együgyű vagy lényegre törő, bőbeszédű vagy szűkszavú, lehet lírai vagy száraz, szakbarbár, lehet hideg, lehet forró, lehet egyszavas, és lehet (nem utolsósorban) trágár. Sokféle lehet. Mert sokféle ember van.

A mának már nem része a szépség, a fájdalom, a szenvedés, a naivitás, a jóhiszeműség, a romlatlanság? Mitől ekkora félelem? Mert, ha itt-ott van elég bátor író, és foszlányaiban sejtetni engedi a lírát (akár a kegyetlenség árán is), azt csak idézőjelesen, gúnyoros vagy ironikus felhanggal teszi meg. Egyszerűbb az "egyszerű" ember nyelvén elmondani a történetet, így nem mereszti fenyegetőn karmait a patetika? (Miért a félelem a pátosztól?) Csakhogy ilyen "falusi", "tanyasi", vagy "külvárosi" embertípus (szubkultúra) nincs, erre nem építhető a történet, mert - annak ellenére, hogy olykor mélyében a legelemibb igazságok bújnak meg - a sztori nem életképes. Mert élettelen, emberi mivoltunkat meggyalázó-megalázó-leértékelő vagy negáló lényekkel mondatnák azt el.

Vagy ez "trend"? Ma ez a színház őszinte és 'másmilyen' világa? Nem tudom. Csak vitatkoztam volna, de úgy látszik, hogy nem vagyok rá partner.

2003. május 27.