Erhard Busek*A másság maga a változatosság
Esélyek és veszélyek

Fáradhatatlanul szoktam utalni arra, hogy az európai tömegmédia 1989 előtti győzedelmi jelentéseit az első budapesti, Váci utcai McDonald's étterem megnyitásáról a kontinens kulturális vereségének tartottam. A magyar konyha minőségét és nagy hagyományait ismerve egy amerikai Fasfood-lánc megtelepedését legfeljebb a piacnyitás szimbólumának lehetett volna tekinteni, ám ezzel együtt a vasfüggöny lebontását követő idő egyik lehetséges kulturális veszélyét is látni kellett volna benne. A közép-, kelet- és délkelet-európai szabad tévéállomásokat ma elárasztják az amerikai szappanoperák, és főként a régió ifjúsága számára az american way of life már meghatározó. Ezzel ellentétes irányban hat a nemzeti identitás vágya, amit viszont elsősorban az újonnan létrejött államok sokasága, valamint a szovjet impérium internacionalista ideológiájának vége határoz meg.

Jean Monetnek, az európai integráció atyjának tulajdonítják az alábbi, állítólag élete vége felé fogalmazott mondatot: "Ha elölről kellene kezdenem az európai integrációt, a kultúrával kezdeném". Hogy Monet tényleg ezt mondta-e, vagy csak neki tulajdonítják a gondolatot, tulajdonképpen közömbös, hiszen a gondolat maga helyes. Épp a globális versenyben lesz döntő szerepe annak, hogy Európa mint kontinens felismerhető lesz-e, s hogy hogyan bánik történelmi teljesítményeivel, amelyeket végül is felkínál más kontinenseknek is.

Vajon szétmorzsolódik-e az európai kultúra a globalizáció és a regionalizáció között? Vannak-e egyáltalán közös vonások ebben a sokszínűségben, vagy ilyen csak a világcivilizációban található? Elfelejtette volna Európa integrációs folyamata a kultúrát? Vajon a kultúra ma már csupán néhány különc hobbija vagy nemzetközi ünnepi játékok piacosított fóruma, a hozzá csatlakozó CD- és videoprodukciókkal? Hogy elébe vágjak a válasznak: Európa nem létezhet kultúra nélkül! 1945 és 1989 között Európa tulajdonképpen nem létezett. Demokratikus nyugati része az Atlanti-óceánon túl is Amerikához kötődött és kulturálisan is tőle függött, keleti része az oroszok dominálta szovjetrendszer uralma alatt élt, a kontinens közepe pedig nem volt más, mint irodalmi-intellektuális emlék. Sokszínűségről szó sem lehetett, a Kelet-Nyugat-konfliktus volt Európa kettős szétválasztása. A különbséget még ma is megérthetjük, ha nyitott szemmel járjuk be a korábbi "Kelet" városait. 1989 óta visszaadatott nekünk az a esély, hogy Európát ismét egy kulturális kontinensként fogjuk fel, és sokféleségét kihasználjuk. Ettől megváltozik az európai egyesülés minősége. A Montaineunió és az Európai Gazdasági Közösség (EGK) először a XVII. század óta fennálló német-francia konfliktus felszámolását jelentette, majd a kommunizmus elleni védőbástyaként a szabad Európa egységéről szóló elképzelést, Maastricht óta pedig az önkéntes együttműködés lehetősége vált új politikai realitássá. Európa ismét esélyt kapott arra, hogy Európa legyen. Ezzel a hangsúly a gazdaságról a kultúrára tolódik át, az öreg kontinens tulajdonképpeni létére. Ehhez az euro önmagában nem elegendő, a folyamatban a kultúra legalább ugyanannyira alapvető. Talán jogos volt 1989 előtt a kultúra kizárása az európai szerződésekből. A megbírált maastrichti egyezmény 125., 126. és 127. cikkelyei azonban utat törtek az oktatás, tudomány és a kultúra számára. Ezzel nem veszélyeztetik a szükséges szubszidiaritást, hanem a közös kulturális javak megnyerésével támogatják azt.

Nyilvánvaló, hogy az emberekben nagy kultúra iránti vágy él. Európa múzeumai ma tele vannak, egyik igényes kiállítás követi a másikat, a fesztiválok pedig nemcsak a naptárakat fedik le, hanem az európai régiókat is. Igen, azt tapasztaljuk, hogy kifejezetten szándékosan rendeznek regionális, tartományi ünnepi játékokat, mint ahogy ezt nemrégiben Baden-Baden példája mutatta. Nyugodtan beszélhetünk arról, hogy valamiféle kulturális gépezet működik, azonban nyitott az a kérdés, vajon ez lenyeli és "feldolgozza"-e az embert, vagy olyan berendezésről van szó, amely az életminőség javítását szolgálja. Már rég a múlté az elgondolás, amely szerint a kultúrát a kerülő úton megvalósuló gazdasági rentabilitás igazolja. A kultúra önmaga olyan érték, amelynek helyének kell lennie az emberek életében. A művészetnek és kultúrának megvan a saját helye, hisz rajtuk keresztül kapunk tájékoztatást egy-egy időszak sajátosságairól és emberségéről. Ami belőlünk megmarad, az a kulturális teljesítmények sokasága, illetve annak emléke, hogy azt hogyan rombolták szét háborúk vagy társadalmi konfliktusok.

A kultúra a bennünket körülvevő sokszínűség leképezése, amire tulajdonképpen vágyunk, hisz nem azért utazunk valahová, hogy azt éljük át, amit már ismerünk, hanem épp azért, hogy valami újat ismerjünk meg. Így a kultúra és a turizmus a xenofóbia elleni esélyként is felfogható, hisz ha valamit pontosabban ismerek, remélhetőleg megtanulom értékelni, és ezzel elfogadni is. Végül is az életben a változatosság a döntő: a másság maga a változatosság, alkalom arra, hogy behatóan foglalkozzunk vele. Nem véletlen, hogy ógörögül ugyanaz az egy szó jelenti az idegent és a vendéget. A kíváncsiság kíséri az embert akkor, amikor befogad egy idegent, és vendégként kezeli őt, mert meg akarja ismerni és rajta keresztül valami újat akar tanulni. Ilyenkor megvendégelik az idegent, a vendégség ünneppé változik, és ez az élmény kiemelkedik a mindennapi életből. Végül is inkább azt jegyezzük meg magunknak, ami ünnepi, és nem azt, ami a mindennapok egyformaságával kísér bennünket.

Néhány szóval hadd emlékezzem meg azokról a kultúrákról is, amelyek szerencsére közelebb kerültek hozzánk az Európai Unió kibővítésében érdekelt reformországok révén. Meg kell értenünk a helyzetüket, hisz sajátosságukért küzdenek a kommunizmus alatti egyformaság után. Gyakran túl brutálisan tört be a Nyugat, mondjuk a prágai Károly hídnál, ahol a sok hangos nyugati turistától a híd szépségét már nem láthatják. Ezek az országok épp azt kívánják tőlünk, hogy a megismerésben bizonyos fokú pontosságra törekedjünk, hogy jobban megértsük őket és problémáikat is. Itt nemcsak a nyugati életstílus és kultúra exportjáról van szó, hanem arról, hogy meg tudjuk érteni az országok sajátosságait.

Európa széles körű fejlődésen ment át, a tulajdonképpeni kérdésfelvetés ma már a "határátlépés". Szükség van a nagyberuházások koordinálására, főként a határokon átnyúló együttműködésre, a régiók szövetségére, hisz mobilisak akarunk lenni és bizonyos nyugtalanság révén egyre újabb dolgokat szeretnénk megismerni. Információkra van szükség arról, hogy Európának ezen a táján ténylegesen milyen is a művészet, a kultúra. Egy európai kulturális naptár minden másnál magától értetődőbben bizonyítja, hogy Európát nem szabad az Európai Unióra korlátozni. A nyelvi nehézségeket sem szabad szem elől tévesztenünk, hiszen a találkozások egyik legfontosabb előfeltétele az, hogy megértsük egymást. A kulturális formák sokféleségét el kell magyarázni, fel kell fogni, meg kell érteni. Örvendetes, hogy Manuel Oreja biztos úr egy parlamenti megkeresésre válaszul olyan kulturális kezdeményezést nyújtott be, amelynek nemcsak meghatározott programokat és jogi elgondolásokat kell tartalmaznia, hanem alapvető kezdeményezést is Európa fejlesztésére - kulturális alapon. E téren épp az idegenforgalom lehetne alkalmas eszköz.

Európa jó esély a kultúrának önmagát bemutatni, és sajátosságait kidolgozni. Tehát több dolgot, amit a globális civilizáció veszélyeztetni látszik, a valóságban megtarthatunk és továbbfejleszthetünk.

Ma a kultúra mindenütt jelen van. A kultúra gyakran használt, nagyra értékelt, sokszor ócsárolt és még gyakrabban elhasznált fogalom. Ez érthető is, hisz mindaz, ami bennünket körülvesz: kultúra, mindaz, amit az ember alakít ki, magán hordozza a kultúra bélyegét. Étkezési kultúra, lakáskultúra, építési kultúra - magától értetődő alkotóelemei létünk kultúrájának. Egy bizonyos kultúrkörben vagyunk otthon. Az, ahogy a természettel bánunk, jelzi prioritásainkat, ezzel együtt pedig kulturális beállítottságunkat. Ha egy ország ünnepet ül, megmutatkozik a kultúráján. A kultúra pedig üzenet, ugyanakkor a megkülönböztetés jegye is.

* (Erhard Busek Bécsben él, a Délkelet-európai Stabilitási Paktum koordinátora)