Csorba Béla
Ady Endre Deák-képe

Ha valaki a fenti címet hallja, aligha eszébe nem jut a Kétféle velszi bárdok, vagy legalábbis annak első strófája:

A fátyol borult, az asztal terült,

Örült az úr-rend a Deáki tettnek,

Fecerunt magnum áldomás s Buda

Filoxerátlan hegyei lihegtek.

A "Deáki tett" nem más, mint a kiegyezés, amelynek szerinte álságos voltát, de még inkább hazugságos következményeit a költő hat versszakon át püföli, ostorozza véresen keserű, kíméletlen iróniával. Mindenekelőtt - a cím által megteremtett lírai helyzetre válaszul - visszavonatik A walesi bárdok remény- és illúziókeltő Arany Jánosi-i üzenete: a "haláltáncukat járó nemesurak" bértollnokai ("béres igricei") "pihentető, szép énekeikkel" meghódoltak a hatalmasok előtt. Ez nagyon messze van már Arany pátoszától, az "ötszáz bizony dalolva ment" makacs és büszke tragikumú önáltatásától, amely, mint reális közhangulat, lehet, hogy már 1861-ben is inkább anakronizmus volt a "koronás gyilkossal" lassacskán kiegyezni készülő Magyarországon, noha ekkor még Deák és hívei kitartottak az 1848-as eredmények csorbítatlan visszakövetelésében. Mi más Ady verse - amellett, hogy esztétikai minőségét tekintve is jelentős alkotás -, mint politikai pamflet a kortárs írók, értelmiségiek, és az előző nemzedék egy jelentős részének árulásáról és megalkuvásáról?

Egy emberöltőn folyt a dáridó

S ékes meséje Toldi hűségének,

Soha egy riasztó, becsületes,

Egy szabadító vagy keserü ének.

Mint a vers bizonyítja, Adynak nem volt kifejezetten jó véleménye az 1867-es kiegyezésről, mindenekelőtt azért, mert, mint mondja, "Csak a plebs maradt egyedül a listán", vagyis úgy véli, a népet cserben hagyták. (Ne feledjük, a huszadik század elejére Magyarországon nemcsak a szociális gondok tornyosultak az égig, de még mindig megoldatlan volt az általános választójog kérdése is.) Ám nem csak erről van szó. Ady mélységesen gyűlölte mindazt az álnemzeti és mindazt a hamis liberális retorikát, amellyel a deáki konstrukció közjogi, össztársadalmi, nemzetpolitikai, gazdasági és katonai hiányosságaira egy nemzedéken át fátylat borítani igyekeztek kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt. Ady viszont a polgári radikálisok emblematikus képviselője, s mint ilyen, joggal érzi úgy, hogy Magyarországon 1848 nem lett befejezve. Keserűen írja egyik cikkében: "A magyar polgári forradalmat 1848-ban megcsináltuk, mert ez akkor európai divat volt. S azóta - istenem, hatvan esztendeje már - annyira sem mentünk, hogy a polgári forradalomhoz szerezzünk be polgárságot is." Ady, ha megéri, aligha fogadta volna el a Három nemzedék írójának sommás megállapítását, miszerint "67 nem egyéb (...), mint gyakorlatilag lehetővé tett, végrehajtható 48." Pedig, bármilyen különös is, Adynak valójában nem volt rossz véleménye Deák Ferenc emberi kvalitásairól. Sőt, talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy Ady szerette Deák Ferencet de undorodott a kiegyezéstől, mindenekelőtt annak szerinte a magyar társadalomra nézve káros következményeitől, beleértve a felemás, nem szerves polgárosodást is. Szórványos publicisztikai megnyilvánulásaiból kiolvasható, hogy lényegében elfogadta a már az előző nemzedékek által is sértetlen közmegegyezést "a minden hibája ellenére is tiszteletre méltó Deák Ferenc" (ezek Ady szavai) magánemberi tisztességéről és közéleti feddhetetlenségéről, ami nem semmi, ha tudjuk, hogy ugyanakkor Tisza Kálmánt "a korrupció atyamesterének" nevezi. Egyik, Széll Kálmán miniszterelnök ellen még 1899-ben írt gunyoros hangú cikkében, melynek már a címe is sokat mond (Rátót államférfia), Deák jellemét szembeállítja a méltatlannak tartott utódok kisstílű és hiteltelen magatartásával: "Deák Ferencben is erős volt a megalkuvási készség, de ellensúlyozta erős magyar egyénisége s a politikai morál iránti érzéke." Sőt, 1910-ben írt politikai nagyesszéjében, a Petőfi nem alkuszik-ban még ettől is messzebbre megy, s a forradalmár költő és Deák lelki habitusában vél felfedezni rokon vonásokat: " Valószínű, hogy Deák Ferenccel kibékül, ha 1867-ben él, de Deák Ferencre csak ráfogták a higgadtságot. Deák Ferenc sokkal jobban, inkább a Petőfi Sándor embere volt, mint Kossuth Lajos. Kossuth a néptribunná romlott, hiú, költőiségtelen rossz költő, Deák egy profán gesztusú nagy poéta." Egyébként azt már Szekfű is észrevette, hogy Adytól nem állnak távol " a Deák-féle lelki tisztaságnak az új Budapest liberalizmusában utolsó képviselői." Mindez, ha tudjuk, hogy Ady sokkal inkább 1848/49 örökösének vallotta magát, mint 1867-ének, különös visszfényt kap, még akkor is, ha Kossuthot nem kifejezetten kedvelte, s olykor egész az igazságtalanságig egyoldalúan ítélkezett felőle: Pertőfihez mérten csupán magyar XVI. Lajosnak, a mai junkereknél európaibb junkernek stb. nevezi. Ady azonban nem a társadalomtudós higgadtságával mérlegel, hanem harcos politikai publicisztikát ír, látszólagos napi eseményekről, mára azonban már tudjuk, hogy valójában sorskérdésekről, a magyarság létének és fennmaradásának legsúlyosabb gondjairól. A műfaj természetéből következik a végletes fogalmazás és a gyakori belső ellentmondások, ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a publicista tollát nem feltétlenül és kizárólag az örökérvényű igazságok, hanem napi politikai és taktikai célszerűségek is irányítják, irányíthatják. Közismert, hogy Ady mekkora vehemenciával gyűlölte és támadta a Tiszákat, különösen az ifjabbikat, Tisza Istvánt. Ám mindenekelőtt zseniális művészi érzékenységét, éleslátását jelzi, hogy még róluk is tudott jót észrevenni és mondani, s most nemcsak arra gondolok, amikor szinte - iróniával vegyes -- szerelmi áhítattal írja a később csak "vad, geszti bolondnak" titulált politikusról, hogy "milyen furcsa, milyen hibás, milyen ártó, milyen dacos, milyen erős, milyen szép, milyen magyar ember", hanem legfőképpen arra, ahogy visszasírja a humanisták, enciklopédisták és nagy forradalmárok eszméivel együtt a magyarság "kisebb, házi halottait", közöttük még a máshol és máskor korruptnak nevezett Tisza Kálmánt is. Íme egy jellemző részlet Ady kis magyar panteonjáról 1902-ből datálva, amikor a nagy egész már darabokra tört ugyan, de egy pillanatra még úgy tűnhetett, hogy összeilleszthető a nemzeti, a radikális és a konzervatív liberalizmus elvtelen alkuk nélkül is: "Kossuth, Deák, Szilágyi és Tisza visszatérésre váró halottak, bár voltaképpen nem haltak ők meg.

Úgy kell föltámadniuk, hogy szabadelvűségük, haladásvágyuk teljesebb és tökéletesebb legyen. Erre a nagyszerű visszatérésre nem várhat, s nem is vár már sokáig a magyar glóbusz. Ezek a halottak visszatérnek mihamar, s újonnan öltött alakjuk sokkal erősebb lesz. A Kerepesi temető s a geszti kripta örökre élő, újra és újra feltámadó, egyre és egyre tökéletesedő erőket zárt le. Werbőczi feltámadt Deák Ferencben, s Deák Ferenc újra tökéletesebb alakot fog ölteni egy bizonyosan eljövendő valakiben, aki talán a szociális igazságoknak fog adni magyar formát. Rákóczi föltámadott Kossuthban, s az eljövendő, új Kossuth még tisztultabb teremtő tüzű lesz.

Teleki uram, a kancellár, Tisza ingeniumában nyert új életet, s kellő időben eljön az új Tisza Kálmán, kiben a konszolidáló zseni még gyönyörűbb lesz."

Egy év sem telik el, s a történelmi inkarnáció illúziójából semmi sem marad: "...kormánypártiak, óliberálisok, újak, konzervatívok, agráriusok, néppártiak, kossuthisták, naconalista függetlenségiek egyformák. Impotensek és vakok." Mindennek már igazán alig van köze Kossuth és Deák örökségéhez. "Magyarországon a középkor ül a lelkeken." "Sváb lelkek jöttek új fajtájú magyar hazafisággal. Kitalálták, amiről a Kossuth Lajosok és Deák Ferencek sohase álmodtak. A históriai nemzetet szemben a néppel" - írja.

S minthogy Ady mindvégig ragaszkodott 48/49 progresszív örökségéhez, nem tévesztette meg semmiféle, a valóságos lehetőségektől távol álló álfüggetlenségi romantika. Az 1908-as politikai válság idején, amikor úgy tűnt, hogy a kiegyezés egész építménye összeomlik, Forradalom van címmel nagy cikkben mutat rá a Budapesti Naplóban, hogy - ahogyan ő mondja - "a csahosok, a gyöngék, a gyávák" által kikényszerített "forradalmi" helyzetben nem szabad megcsinálni rosszul azt, amit egyszer a nemzet már jól megcsinált. A Béccsel folytatott huzavonában - éppen az állapotok de még inkább a politikai elit kisszerűsége folytán - Magyarország csak vesztes lehet, ám annak erkölcsi fölénye nélkül, amit az 1849-es bukás jelentett. "...Világosból és Aradból egy hosszú félszázadig erőt merítettünk. Egy katonátlan Világos s egy bitótlan Arad azonban félezer évre vagy örökre megsemmisítheti ezt a nemzetet."

S valóban, a századforduló magyar politikai elitje megfeledkezni látszott arról, amit Deák még tudott: hogy a kiegyezés Magyarország számára nem a lehető legnagyobb jótétemény, hanem a megvalósítható legkisebb rossz. Persze ebben a kérdésben a viták Kossuth Cassandra-levele óta talán máig sem szűntek meg, legfeljebb némiképp lelohadtak. Másként tekintett erre a deáki vonal az Andrássy Gyuláktól Kemény Zsigmondon és Tisza Istvánon át Szekfű Gyuláig, és homlokegyenest másként Kossuth örökösei, egy Táncsics, egy Vajda János, Ady, és persze Szabó Dezső, meg a nyomukban Németh László, aki, nem kis mértékben Ady nyomvonalán haladva mondhatja majd, hogy a kiegyezés elhamarkodott munkája következtében "elveszett a magyar a magyarban". Egy Bibó Istvánnak kell majd jönni, hogy helyére rakja azt a részmeglátásai tömkelege ellenére is zűrzavaros eszmei örökséget, amit egyrészt Szekfű Gyula nyugatorientációjú (de alapjában véve Habsburg-lojalitású) hamis realizmusa, másrészt Németh László híg- és mélymagyar koncepciójának "faji" szempontjai hagytak maguk után. Egyébként, ami Némethet illeti, talán ő fogja majd, Szekfűvel vitatkozva (immár Trianon mázsányi terhével a vállukon), vegytisztán megfogalmazni az Adyék által egyszer már kimondottakat, hogy tudniillik "67 erkölcsi csapda volt, amelyből nem nyílt szabadulás", miközben "a magyar egyik legmostohább népe lett a róla elnevezett országnak". Mi más ez, mint azoknak a véres, tragikus, jelképes üzeneteknek a summája ("magyar Ugar", "Haláltó", "Kompország", "Malomalja, fokos, sivatag, lárma, durva kezek" stb.) amelyek végig ott gomolyognak Ady egész költészetében, sőt, a méltatlanul kevesek által forgatott politikai publicisztikájában is.

Azonban a fajtája sorsát sirató, és érte foggal-körömmel küzdő Ady soha, egy percig sem hitte azt (amit viszont nem kis részben rá hivatkozva Szabó Dezső és Németh László is hirdetett), hogy tudniillik - Bibó István szellemes szójátékával élve - ahhoz, hogy igazabb magyarok legyünk, úgymond igazibb magyaroknak is kéne lennünk. Ez volt Szabó és Németh, de ha úgy tetszik, az egész huszadik századi "zsákutcás" magyar társadalomfejlődés egyik történelmi, sőt eszmei csapdája. Az "igazibb" ugyanis csak azt mutatja meg, hogy honnan jövünk, az "igazabb" viszont talán azt is, hogy merre tartsunk.

(Elhangzott a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság újvidéki Deák-konferenciáján, 2003. december 6-án)