Dalos György
Észak felé

A Juzsno-Szahalinszkból Noglikiba közlekedő éjszakai vonat tiszta, benne az utazás kedélyes, az Oroszországban szokásos teázgatással és hosszú beszégetésekkel. Egy fiatalasszonnyal és hétéves kisfiával utaztunk egy kupéban. Tamara újságírónő, Timovszkból való, van is ott lakása, de azt barátok bérlik, ő pedig részben ebből fizeti a juzsno-szahalinszki lakbérét. Azért költözött délre, mert Timovszkban megszűnt a helyi rádióadás, amelynek munkatársa volt. Édesanyja Szmirnihben (9000 lakosú járási székhelyen) lakik, a gyerek ott tölti a nyári szünidőt.

A magunkkal hozott reggelit elköltve sokáig álltam a folyosón, és bámultam ki az ablakon. Szmirnih után Pobegyino, Dél-Hondasza, Észak-Hondasza következett - élettelen kis állomások, tele autóroncsokkal és elrozsdásodott traktorokkal. A falvak között furcsa, seszínű terep - erdőtüzek nyoma. Ezek a katasztrófák az utóbbi években ugrásszerűen megsokasodtak: 1995-ben 30, 1997-ben 60, 1998-ban már 350 esetet tartottak nyilván. Sztálin biztosan ellenforradalmi trockista szabotázsra gyanakodott volna, ezzel szemben az őslakos nyivhek, akik Szahalint "nagy vadnak" vélték, a roppant állat hajhullását emlegetnék. De, így jobb!

Szmirnihnél öt percet állt a vonat. A kisfiút "leadtuk", a nagymama pedig egy üveg házi tejfölt nyújtott fel a lányának.

Timovszk, ahol délelőtt fél tizenegy körül szálltunk ki, első pillanatásra eleven kisvárosnak tűnt. Tamara mesélte, hogy aznap szentelik fel az új pravoszláv templomot, és a pópa, vagy ahogy itt nevezik, a bátyuska neki osztálytársa volt. Különben meghívott bennünket, hogy Alekszandrovszkból visszafelé látogassuk meg, mert születésnapját ünnepli baráti körben. A meghívást elfogadtuk és nyomban továbbindultunk. A peronon Temur Miromanov, az alekszandrovszki Csehov Múzeum igazgatója várt ránk, s dzsipen tettük meg azt a hatvan kilométert, amely legyűrhetetlen akadálynak bizonyult a szahalini vasútépítés történetében.

Kiadós porfelhőben, szűk és egyenetlen úton haladtunk egyik homokbuckától a másikig. Temur a sofőr mellett ült, és felénk fordulva kommentálta az egyelőre szegényes látnivalókat. Valamikor tengerész volt, arca markáns, délies, ellenzős sapkát hord a napsütés ellen, s az ugyanúgy illik hozzá, mint a fehér ing, a vászonnadrág és a szandál. Igazi nyárba csöppentünk bele - a hőmérő harminc fokot mutat. (Mi persze hidegre készültünk, s úgy is öltöztünk.)

Először Felső-Armudanban állunk meg, tágas völgy előtt. Ezután egykori lakóházak és gazdasági épületek körvonalai sejlenek. A község, amelynek Csehovnál még 178 lakosa volt, "123 férfi és 55 nő", ma már lakatlan. A "Felső-Armudan" helységnév tragikus jelkép a szahaliniak szemében. Az út szélén szerény fakereszt hirdeti, hogy 1938-ban ezen a környéken zajlottak a tömeges kivégzések, amelyek az akkori észak-szahalini lakosság két százalékának életébe kerültek. A holt síkságból hatalmas rádiótorony magaslik ki: egykor zavaróállomás, amellyel Szahalin népét igyekeztek megóvni az Amerika Hangja propagandájától.

Arkovóban állunk meg, itt is Csehov kedvéért. A "Szahalin" szerzője meséli: Korf bárót, Amur vidék főkormányzóját a helyi börtönparancsnok igyekezett megnyugtatni, hogy Arkovóban minden rendben van. "Mire a báró az őszi és a tavaszi vetésre mutatva azt mondta: 'Minden rendben van, csak éppen nincs Arkovóban gabona.' (Csehov a "hleb" szót használja. Ami kenyeret is jelent.)

Száztíz évvel később, Csehov születésének száznegyvenedik évfordulóján a Kultúra című moszkvai hetilap egész oldalas összeállítással tisztelgett az író emléke előtt, és egyebek között egy fotót is közölt, amelyen emberek állnak sorban, hóesésben az arkovói vegyesbolt előtt. Hatásos felvétel, ám a valóság bonyolultabb. Amikor belépek a boltba, és kenyeret akarok venni, az eladónő közli, hogy Arkovóban nincs kenyér, mégpedig a csekély kereslet miatt. A község lakói a szomszédos Alekszandrovszkba járnak kenyérért.