Nagy Farkas Dudás Erika
Az indián napja

Itt volt? Vagy nem? Mindenféle rémálmok keverednek mindenféle valóságossággal. Ki tud eligazodni itt? Eddig vagy szabad, mondják, hát miféle ez a szabadság? Eddig? Azután legyint egyet az ember, és elindul befelé, másféle rezervátumot rendez be magának. Kifelé befogja a száját, hallgat, keskeny vonal a szája. Kinek jut arról eszébe a csók? Szokásos megszunnyadás. Gyakran fog el az álmosság. A világból kialudni magamat nem lehetséges még. Azért némi haladék. Aludni egyáltalán nem lehet nyugodtan. Meleg szagú nyárdélutánokban öregapám magukra húzta az ajtót, felakasztották a zöld függönyöket. Kockacukor volt a jutalom, ha vigyáztam az alvásukat. Néha róluk álmodom, de elrebben a kép, ha belemoccanok, gyakran ránt görcsbe az emlékezés. Álomban is. Az unokáim messze. Interneten küldenek levelet, Vilmos elhozza, kinyomtatva. Én nem írok. Üzenek, Vilmos elintézi. Néha képeket is hoz, felkunkorodott másolópapíron. Ki vigyázná az én álmomat? Nem hagyják az embert. Rozoga kocsikkal kínlódnak az ablakom alatt. Közterület, oktatott ki a felügyelő, amikor panaszkodtam neki. Még mindig szép vagy, mondta, azután csak annyit, hogy hivatalból nem tehetnek semmit. Ők pedig éjjel-nappal vannak, nem hagynak nyugodtan gondolkodni sem. Rájuk kell gondolnom, ha nem is akarok. Néha már elfelejtjük, hogy ki melyik oldalon áll, és egymásnak panaszkodunk. Összemos bennünket a gond. Az öregség. A kivert kutya sorsok. Párhuzamot vonunk történeteink között. Szarajevó, a rokonok. Rokonaink rokonai. Muzulmánok, horvátok, szerbek is. Keresztül-kasul összekeveredve, pedig a parancs úgy szólt: ne keveredjetek. Ki merne itt főválogató lenni? Nagyon nehéz a semmiből teremteni barátságot. Kezében virágok, vödör, gereblye. Az enyémben is. Borzasztó, hogy majdnem pontosan lehet tudni, hogy mennyi időnk van még. Mondja, hogy vett magának egy pár fekete cipőt, és tudta, hogy nem tesz benne annyi lépést, hogy tönkremenjen az a lábbeli, neki ebben az életben több fekete cipőre nem lesz szüksége. Mint mikor a fogait csináltatta. Harmadszor az életében. És többször nem kell. Amikor a kórházból vitte ki hatodik gyerekét, tudta, hogy ő biztosan nem fog már szülni. Vagy amikor haja őszülni kezdett, bőre ráncosodni. Nehéz megszokni, a visszafordíthatatlanság tudatát, a dolgok végét látni szörnyű. Már majdnem biztos abban, hogy alig maradt előtte idő, és ami számított, az a háta mögött van. Könnyebben várja a csendet, mert megtette, amit kellett, és amúgy is elege van mindenből. Születések, keresztelők, örömök, bánatok, háborúk, temetések, és az a sok hétköznap az ünnepek között. Elég volt ennyi. Simított egyet a fekete lábbelin. Egymásra ne haragudjunk már, legalább mi ne háborúzzunk. Először ő került kórházba, azután pedig én. Mindig borzasztott a város. Üvöltött. "Már nem akarom, hogy itt legyen a holnap, a tegnapot akarom!" Elfordultam tőle, arcomat az ablakhoz nyomtam, néztem a várost a rácsok közül. Kiszabadult az ápolók kezéből, nekem esett, elrángatott a kilátásból. "Konzervdobozban élni!" Sikoltozott, és karmolásra görbült ujjakkal hadonászott az orrom előtt. "Hármas út van előttem, de az egyik út a halálba vezet! Amit megtagadtál, az elengedett!" Végre lefogták, és visszatuszkolták a szobájába. Mindennapos eset, mondta a fehérköpenyes, a sötétség, a látomások és a varázslás istennőjének képzeli magát. Nekem mondja?! Nem sok híja volt, hogy nem egy szobába kerültem vele. Valamiben mégis igaza lehetett. De már újra itthon vagyok, a megszokott tárgyak könnyűvé teszik a visszailleszkedést. Behunyom a szemem, őseim között lélegzem. Mások voltak, nem ismerték a rezervátumot. Fogom a szótárt, nincs is benne. De akkor miért káromkodtak? Káromkodva keltek, káromkodva feküdtek. Szidták a világot, magukat, azt, aki teremtette őket, senki sem maradt kapatlan. Amióta meghaltak, itt nem káromkodik senki. Csend lett a falak között, kívülre szorultak a hangok. De a hosszú távollét után mégis meghallom őket, magamból visszhangzanak. Nem az én panaszom. Vagy mégis? Van, ami van. Aki ide rakott, tudta, miért teszi. Itt a dolgom, és ha csak keskeny gyalogutam van, én azon is elférek. Itt született az apám is. Muzsikusokat hoztak a faluból, zene szólt három napig. Így mesélték. Két hétre rá keresztelőt tartottak, de egy hónap is elmúlt, mire nagyapám végre nem ivott tovább. A nagyanyámat sajnálta, azért ivott, legalábbis így szólt a családi mese, mert szerinte az asszonyoknak olyan nagyon nehéz a sorsuk, és csak egyetlen boldog nap van az életükben, az esküvésük napja, a többi már semmit sem ér. Ő csak tudta, hogy milyen élete volt a nagyanyámnak. Megkeseredett az édes szó is utóbb, hát ezért káromkodtak hajnaltól napestig. Azután meghaltak. Én nem szidom az Istent. Botladozom, felkelek, ha elesek. Néha sokáig vagyok lent a földön. Másként is volt. Valódi földszag. Zöld hereföldek, búzatáblák. Fekete pulikkal volt tele a szállás, szaporodtak világnak, bárányok, lovak, tehenek, disznók. Hagyták őket, valamikor volt ott minden, számolatlan. Messziről úgy néztek ki kaszáláskor a béresek, mint apró, lassan mozgó pontok. Az állomásról ha néztük, akkor volt ilyen. Magasra vágytunk, felmentünk a töltésre. Figyelj, messziről is hozza a hangot, és lehajoltunk a sínekre. Indiánok lettünk néha. Azután már csak azok. Megrázkódom, kemény a fejem alja. Miért jönnek elém olyan képek, amik nem is enyémek, csak meséjükből tudhatom? A fiamnak ezekből semmit sem adok át. Nem érdekli. Ő sem sokat mondott nekem. Csak két napot volt a fronton, azután megszökött. Azt mondta, ne faggassam, és elfordult, órákig állt az ablaknál, mozdulatlan, megőrültem tőle, elrángattam, akkor sem szólt, fogta a sörét, és kiült az udvarba, a góré alá, ahol évtizedekig gyűlik a lom, mikor lesz elég erőm szólni a szemetesnek, vigye el innét valamerre. Semmire sem biztosíték a holmi. Egy sezlon is van a góré alatt, rajta minden vacak. Minden fekhelyemen halt meg valakim. Egyik ősömről mesélték, hogy utolsó óráiban is kukacos volt, ide-oda pakoltatta magát, a ház minden ágyát megfeküdte. Végül mégis a saját helyén halt meg. Az egész család vásározni ment. Miért halna meg éppen ma, kérdezgették egymást, hogy a lelkük nyugalma meglegyen. A köteles sátra alatt iszogatva múlatták az időt. De hiszen halott volt az már induláskor is, bukott ki a gyónás túlélő párjából, amikor haldoklásában ő sem találta a helyét. Furcsa emberek voltak, vagyunk? Csoda-e, ha a fiam olyan messzire ment innét? Nyughatatlan vért örökölt. Őrködöm egy ideig. Szombaton vállamra veszem őket, és én is megyek a többiekkel, sorban lépünk be a "Feltámadunk" alatt. Vizes edények, rövid nyelű szerszámok, kosarak virággal. Szombat a halottak napja, a temetőbe járásé. Délutánonként ott hajlongunk a sírok között, egymás virágait dicsérjük, szerszámokat adunk és kérünk kölcsön. Vannak olyanok is, akik csak kijönnek, gubbasztanak magukban, senkihez sem fordulva, megszóljuk őket. Az idő hossza megtette a magáét, gyerekeket, piaci ügyeket, hajfestést és paprikaültetést, recepteket, filmeket beszélünk meg. Mindent. Ha új halottat temetnek, megvárjuk a szertartás végét. Figyeljük a talpig feketébe öltözött új özvegyet, holnaptól velünk lesz. Persze, eleinte majd nem akar tudomást venni rólunk, de lassan hozzánk szelídül. Az egyedüllét kikezdi az embert, itt pedig akad közös téma bőven. Például riasztjuk egymást, ha jönnek a férfiakért. Eljött hozzám. Álmomból ébresztett, de nem haragudtam érte. Akárkit nem enged egy nő a hálószobájába, ő pedig észre sem vette, hogy hol van. Lefolyt a szekrényem lábához, gubbasztott. Mégis értette, hogy magamban mit gondoltam. Kosovo. Inkább őt, mint a családosokat. Mindkettőjüknek menni kellett. Kegyetlenül megvert a sors. Kikísértem, gondolatban követtem egy darabig, őt is. Busszal mentek, nem maradt senkim. Álmomban megjelent, visszafutott az autóbuszról, elköszönni jöttem, mondta, megcsókolt, és reggel úgy ébredtem, mint akit tényleg megcsókoltak. Négy hónapig nem kaptunk hírt felőle. Néztem az eget fölöttem, szerelmet kerestem magamban. Hol vannak a férfiak, kérdezett vissza, és én nem tudtam mit mondani. Azóta csak a magányomhoz ragaszkodom, de ha nem így tennék, az akkor is volna. Hallom a hangokat, csapkodják az ajtókat, pakolnak, már megint. Délután lebegős leszek, milyen az, kérdezte meg az egyik asszony, bánom, hogy elmondok ilyeneket, úgy sem érti más. Összefolyik az álom és a képzelet, ami rossz, arra ráfogom, hogy álom, ami jó az álomban, azt valóságként élem. De mi volt az, álom-e vagy valóság, amikor ott találtam a kapumban, úgy ült, mint akit sehová sem várnak haza, olyan határozatlanul, mint a nagyapám, aki megint gyerek lett, és lapult az orgonabokrok alatt, az utolsó évében ősszel is kivirágoztak az orgonafák, és a gesztenyék is. Különös ősz volt az. Ilyen az idei is. Ült, mint aki semmit sem tud a világról. Mi hozta a kapum elé, bevezettem, mint a gyereket vezeti az ember, olyan volt, mint egy öreg gyerek. Az indiánok! Az indiánok, dadogta és nem akartam érteni, miért mond ilyeneket, megmosdattam, megtöröltem, sokáig simogattam az arcát. Ne félj, ne félj, suttogtam, terelnek, hátrálunk, darabig még van hova. Erre ő azt mondta: már nincs.