Nagy Farkas Dudás Erika
Tomika

Életképtelen, legyintett az apja, és az orvossal megittak egy pálinkát. Az anya magában sírdogált, lányt akart, és egy satnya fiúcskát kapott. De egy óra múlva már azt gondolta, jó lesz ez is. Később ismét pityergett, mert a koraszülött kisfiút a szülészetről elvitték a város túlsó felére, kórházba. Inkubátor, mondták neki. Három nap után hazakönyörögte magát. Várta, hogy leteljen a nyolc hét, minden nap megkérdezte, gyarapszik-e a kicsi, és titokban a keresztelőre készült. Ha kislány lett volna, Tamarának nevezi, a kántor is biztatta, hogy ne aggódjon, majd segít meggyőzni a plébánost, hogy egyezzen a névvel. De fiú lett. A keresztelő is gondot jelentett. A férjét a helyi vállalat éppen akkor vette fel állandó munkára, és belépett a pártba. Portásnak vették fel, és azonnal társadalmi munkát is varrtak a nyakába. Hivatalos megbízott lett, aki a templomba járva ellenőrzi, a vállalat mely dolgozói süllyednek odáig, hogy az eszmét megtagadva más vallásnak is hódolnak. Minden misén ott volt, és a vörös műbőrrel borított füzetbe írta a neveket. Egyszer, egy gyászmise után elverték az elhunyt rokonai, akik között ketten a munkatársai voltak. Másnap a két delikvensnek azonnali hatállyal felmondtak, mert a szekrényükben elrejtve találtak két csomag végterméket, egy-egy tucat pléhlavórt. A keresztelőről sokáig szó sem eshetett. De az apát végre a párt továbbképzésre küldte, és akkor nagy titokban, a harmadik falu aprócska templomában Tomika mégis meg lett keresztelve. Tamikából Tomika lett, mert természetesen az apai nagyapja után Tamásnak anyakönyvezték. Az anyja Taminak szerette volna becézni, masnis köténykékben, babos ruhákban járatni. Talán Tomika épp ezért maradt égig érő, lányos képű felnőtt korára is. Bár az nem biztos, hogy már felnőtt. Szelíd és álmodozó maradt. Élhetetlen még mindig, mondta rá röviden, vitát lezárva az apja, amikor utoljára itthon volt Svájcból, mert időközben ott találta meg azt a lehetőséget, amitől sokat remélt. Az itteni rendszerváltás semmit sem hozott neki, és ha már dolgozni kell, akkor legalább keressen is vele.

*

Tomika semmit sem mond azokról a beszélgetésekről, amik közte és a pszichológusnő között zajlanak. Az apa fizeti az analízist, bírja, jól megy az üzlet. Azt tervezi, hogy ha Tomika jobban lesz, kiviszi magával Svájcba, mert mégis csak a fia, és majd az üzletében elhasználja valamire. Csak van valami a világon, amihez különösebb kockázat nélkül oda lehet engedni. De Tomikát mindez nem érdekli. Hat éve jár az egyetemre, ez már a harmadik. Négy éve az analízisre, és pontosan négy éve annak is, hogy hallotta a tévében, hogy akár át is operáltathatná magát lánynak. Először az apjának mondta, mert az a rendje a dolgoknak, hogy ilyesmit az apjával beszél meg az ember. Az elképedés akkora nagy volt, hogy a verebek két napig nem mertek visszaszállni a házuk előtti bokrokra. Az anyja sokáig sírt, és attól félt, hogy ezután majd nem kapja meg a nehezen kialkudott tartásdíjat, amit direkt Tomika miatt fizet az elvált férje. Pedig ő nem tehet Tomika bolondériájáról, minden szeretetet megadott Tomikának, neki áldozta az egész életét. És ki merné erre azt mondani, hogy éppen ez volt a baj?

*

A Létra című irodalmi laptól e-mailt kapott, hogy a beküldött négysoros verse közlésre alkalmas, lesz szíves rövid életrajzot küldeni. Szerényen, névtelen szeretett volna maradni, de az anyja kikotyogta a főszerkesztő feleségének, hogy az I. T. betűk mögött Iván Tamás rejtezik, vagyis Iván Mária szerkesztőségi takarítónő egy szem kisfia. Bár a büszke és elfogult édesanya vállalta, hogy az életrajzot a titkárnőnek gépbe mondja, a szerkesztő ragaszkodott hozzá, hogy az érintett írja meg. Tomika egy hétig írta. Számtalanszor újra kezdte, mindig mentve a régi változatot is, hátha később még visszatér hozzá. 1972. február 3-án születtem. Eddig mindig könnyen eljutott, csak a folytatással szenvedett. Minden apró részletet nélkülözhetetlennek vélt. Egy hét után mégis a legelső írást adta át. A lapzárta miatt idegesen toporgó küldönc megvárta, hogy Tomika kibányássza a kinyomtatott változatot a heti szemét alól. Nem azért, mert az volt a legjobb, hanem mert közben a gépe vírust kapott, és minden írása elveszett belőle. De szerencsére a legelsőt kinyomtatta. "Iván Tamás vagyok, 1972. február 3-án születtem, a helyi egészségházban. Mancika, a bábasszony és apám, Iván András egybehangzó véleménye szerint életre képtelenül. Az orvos, miután belenézett a borítékba, azt mondta, hogy még nincs veszve semmi sem, ez a baba sokra viheti. A szomszéd város kórházába, nyolc hétre inkubátorba kerültem. A családom mesélte, hogy anyám sokat sírt, és a rokonok is legyintettek, amikor meghallották a részleteket. Apám rokonai anyámat okolták, anyám szülei pedig apám felmenőit. Azt is mondták, hogy anyám kislányt szeretett volna, bár ő soha nem ismerte el. Hatéves koromig szoknyában és fodros ingben járatott, és göndörítette a hajamat. De apám nem emiatt ment el. Az volt az elve, hogy egy igazi férfi igyekezzen... És a faluban már nem volt keresnivalója. Maradása sem, mert a felszarvazott férjek részéről egyre több zaklatásnak volt kitéve. Anyámnak is betelt, és egyszer megleste. Apám az ablakon ugrott ki, amikor anyám az ajtót nyitotta be. Azoknak az emlékeknek a hatására írtam első verseimet, és az építészet is akkor kezdett foglalkoztatni. Házakat rajzoltam, ahol az ablakok kivétel nélkül ráccsal voltak ellátva. Anyám szerint börtönt rajzoltam, mert a rácsok mögött apámat vélte látni. A zene nagyapám miatt lett része az életemnek, a helyi citeraegylet alapító tagja volt, és néha szaxofonozott is." . és így folytatódott, tizenhét hosszú oldalon át. A főszerkesztő a négy soros vershez túl hosszúnak találta. Tomika meglepetten tapasztalta, hogy alapos meghúzás után csak annyi került a lapba, hogy "Iván Tamás, 1972, Feketesár."

*

Tomika, amikor nem sikerült beiratkoznia a második évre, gondolta, elmegy dolgozni. Versek helyett kérvényeket fogalmazott. Fél év után sikerrel járt, és a helyi Vaslavór felvette portásnak. Valamikor az apja is portásként kezdte, most pedig, lám, Svájcban tengeti az újgazdagok sivár életét. Tomika apja sorsát szem előtt tartva szorgalmasan nyitotta, zárta a kaput, mígnem a főnöke úgy gondolta, hogy a három elkezdett egyetemen csak szedett össze valamit, és megtette részlegvezetőnek. Mivel Tomika új ember volt, a vén, öreg rókák sokszor bolondot csináltak belőle, de alapjában véve szerették. Amikor megalakult a szakszervezet, őt választották meg elnöknek. Eleinte azt hitte, hogy megtiszteltetés, de gyorsan rájött, hogy ez olyan kitolás, amin nem is lehet nevetni. Ettől kezdve a főnök nem nagyon szívlelte, sőt, egyszer mondta is, hogy hálátlanság, amit csinál. Tomika önérzetesen megjegyezte, hogy ha az igazgató úrnak tiszta a lelkiismerete, akkor nincs mitől tartania. Sajnos, az igazgató úr ezt meghallotta, és ő is megjegyezte magának - Tomikát. Tomikának attól kezdve egy perc nyugta sem volt, dolgozott, vezette a részleget, járt a szakszervezeti gyűlésekre, törvényeket magolt, panaszosokat fogadott, jegyzőkönyvet másolt, postára járt. A számítógép, a versei, a rajzai mind háttérbe szorultak, sőt, a hegedűjéhez sem nyúlt hónapokig. Az igazgató egyre több terhet rakott a nyakába, a munkatársai egyre több panaszt zúdítottak rá, a szakszervezet ágazati főnöke pedig tohonyasággal vádolta Tomikát, akinek pedig a nagy igyekezettől földig lógott a nyelve. Alighogy érvénybe léptették az új munkaügyi törvényt, a Vaslavórból elküldtek hét munkást. Tomika, mint a Vaslavór szakszervezeti elnöke kellemetlen helyzetbe került. A hét munkás hozzá fordult panasszal. A szakszervezeti tagok elméletben az elbocsátás ellen voltak, de a gyakorlati szempontokat figyelembe véve helyeselték a vezetőség döntését. A hét munkás bűne ugyanis az volt, hogy - szó szerint, és nem átvitt értelemben - nem voltak tiszták. Egyszerű fintorgással, majd látványos kerülésükkel, és a későbbi, hivatalos felszólításukkal sem értek el eredményt. Tomika utoljára december folyamán a szakszervezet és az igazgatóbizottság nevében nyomatékosan felkérte őket a heti egyszeri fürdésre, és külön kiemelve a közelgő ünnepeket. de hiába volt minden, azok továbbra is rontották a levegőt. Amíg a Vaslavórban nagyobb piszkosságok is vannak, ne velük törődjenek, mondták. és nem felmondási ok, hogy ha valaki büdös, vagy tetves. Sajnos, tévedtek. Tomika, bár tudta, hogy a jóérzése ellen vét, hivatalból mégis próbált szólni az érdekükben. Erőtlen szavait meg sem hallgatta az igazgató. Lerázta, azzal, hogy dolga van. Tomika már a titkárság folyosóján ment, amikor utána szólt, hogy különben is, ne nagyon ugráljon, mert még négy munkásnak felmondhat, és bár Tomika rendszeresen fürdik, de az utóbbi időben túl erős arcszeszt használ...

*

Úgy ült közöttük, mint aki a Marsról érkezett. Lábai túllógtak a padon, sötét nadrágja szálát kihúzta a szék ülőkéje, épp, mint egykor. Kezeit nem tudta hova rakni, már az első öt percben elfogta a rágyújthatnék, és ideges lett, amikor az előtte álló egy órára gondolt. Ő volt az egyetlen, aki az elmúlt évekből nem tudott felmutatni semmit. Az idős osztályfőnöknőjük mégis neki szentelt legtöbb figyelmet. Talán azért, mert túl sok elvárással engedte ki az életbe... Mert azt mégsem lehet, hogy semmit se tudjon mondani arról, ami a háta mögött van! De Tomika nem tudott. Éppen úgy érezte magát, mint amikor annak idején, földrajz órán elfelejtette a Duna menti városok nevét. Minél jobban nyúzta az oszi, annál inkább hallgatott. Az egyetem? Igen? Tomikám, milyen középiskolát is fejeztél be? Építészetit? Mi vonzott a zenéhez? És hogy kerültél a bölcsészek közé? És újságírni is szoktál, Tomika, ugye szoktál? Az I. T. téged jelent, ugye? És miért nem íratod ki a teljes neved? Mert az apád? Kit érdekel már, hogy ki volt, hiszen amúgy sem él veletek. Ugye, nem él veletek? De pénzt azért küld még? Jól van, Tomika, leülhetsz. Megizzadt, mire végre, le. A többiekhez egyenrangú félként fordult, csak vele beszélt úgy, mint egy hülyegyerekkel. Az osztálytársaival komolyan, komoly dolgokról, az élet dolgairól beszélgettek. Hány család? A harmadik házasság? Már tízévesek az ikrek? Megéri a tejjel vesződni? Mennyiért veszik át? Az apád él még? Ilyesmiket beszéltek. Tomika alig várta, hogy vége legyen. Húsz osztálytársa között ő a különálló huszonegyedik. Aki nem vitte semmire. Nem nős, nincs diplomája, saját lakása, üzlete, munkahelye sem, sőt még nem is jár senkivel. Egyszóval, csődtömeg. A vacsorára már nem is ment el, vett két üveg sört, és megnézte A legutolsó láncszemet, azután lehívta a leveleit, válaszolgatott is ennek - annak. Elfogta a versírhatnék, és közben egy-két statikai számítást is elvégzett. Hajnalban lefeküdt, azzal az eltökélt szándékkal, hogy holnaptól minden másként lesz. De reggel egy jó álommal ébredt, és minden változatlanul folytatódott tovább...