Nagy Farkas Dudás Erika
Arccal a szélek felé

A hangok térítenek vissza a valóságba. Megriadok, híddá lesz a figyelmeztetés kint és bent között. Drágán vett cseppnyi nyugalmam eltékozolva. Közönyt mímelve várok, hogy mit hoz az elherdált lehetőség: álmomban tágas tereken jártam, korlátját nem éreztem, csak javait.

Akarva érezni azt, ami a közvetlen környezetemben van: az idegenek látogatásai tanítottak meg erre. Vezetem őket, és közben olyan, mintha a vidéket magamnak is akkor fedezném fel. Akkor fedezem fel. Dombjainkon, völgyeinkben úgy mesélek, mint ki magáért teszi. Ott ülök a kalifa lábánál, és mindent akkor találok ki. Még egy napot nyerni, talán csak ezért minden.

Megfordul a játék. Ahol élek, ott teljes mélységében élem a tájat, a teret, a környezetet, a világot. Annyiban vagyok, amennyi a testemmel érintkezni képes, ami befolyik a szememen, az orromon át. Szelleme áthat. A felszín csak mások hatására lesz számomra is látható. Rácsodálkozom. Leülök a kősziklára, már idegen tájban, és nem érzem azt, ami alatta van. Alig érintem, nyomom sem marad ott. Vagy mégis? Annyi, mint másokból itt, az én belső teremben? Jönnek, mennek, jövök, megyek. Hűséggel fekszik alám az út, és az addig csak őseim szemével látott, szavával festett városok főtere lesz már tőlem is érintve több. Vagy kevesebb, mert belém is költözik.

Hogyan lehet emberi testként írni egy városról? Hogyan lehet mindenestül benne lenni a hegyvidéki erdőben? És azután ráadásul kiszakítani mindezt, áthozni ide, megpróbálni kipányvázni, hogy egyszer majd kiolvasható legyen a sorokból.

Mert faluban születtem. Kertem végébe minden álomban folyót álmodtam, és hosszú kerülővel értem kertem végének valóságos folyójához. Mások útjai is kellettek a célig.

Köztérnek számított minden magántéren kívüli terület. A magánterem a kapunkon belüli udvar, kert, ház volt. Gyerekkoromban teljesen azonosnak éreztem magamat ezzel a térrel, nem volt különállás. Tragédiának éltem meg minden eltávolodást, és megmenekülésnek, ha újra hazaértem, kapun belülre. A két térnek volt egymásba folyása, a magánterem nyitott volt a külső tér felé, de kényelmes és biztonságos módon. A hatalmas, öreg diófa képezte a függőleges folyosót, a kertvégi folyócska pedig a vízszintes járatot. A fáramászások alkalmával kileshettem határaimon túlra, még a templomórát is láthattam, anélkül, hogy bármilyen következményei lettek volna az eltávolodásnak. Ugyanezt nyújtotta a folyó, a parton ülve, nézve a vízre messzire jutottam - ez már befelé utazás volt. A visszavezető fonál is a folyó volt. De azóta minden megváltozott, sokkal összetettebb lett..

Ha mással foglalkozol, mint amivel a többiek, kiátkoznak. Elveszted a helyre való hivatkozás jogát is. Születésed helye már nem jelöli mozgásteredet. A saját tered olyannyira elkülönül másokétól, hogy nem is kell a nyílt kiközösítésed, magadtól leszel kívülálló. De még kapaszkodnál, és a bizonyosság miatt képeket készítesz. Megkérsz egy idegent, beállsz a torony alá, a piactér közepére, vagy akármelyik jellegzetes helyszín megteszi háttérnek. Később az előhívott képen ott van torony, óra, fák és díszes bejárat. De te nem vagy a képen. Káprázat volt jelenléted.

A valakikhez, valahová tartozás vágya a térkeresés egyik változata. Amikor az érdeklődési kör megváltozik, akkor elmozdul a belső tér is. Az érdeklődési kör megváltozása hozza magával az új ismeretségeket, ami inkább szellemi kötődésekben nyilvánul meg, mint valós kapcsolatokban. Mifélévé rajzol? De inkább nem állok meg. Voltam, időben messze, térben ki tudja, hogy hol.

A külső, fizikai tér és a belső tér kölcsönhatása. Egy ember körül kialakuló tér. Valaki belép egy körbe, ami látszólag szabad, közös tér. De kiderül, hogy a puszta belépéssel ellenérzések váltódnak ki a csoport többi tagjából, és az új tag mégis térközpont lesz, mert épp a taszításuk tartja fenn azt, amit kivetni akartak.

Egy képpel szemben mit tesz az idő? Kilépnék, nem hagyja. Kilépés szándékából fényképezek, de térré teszem csak. Megőrizni akarnék egy pillanatot, de csak térbe ágyazottságát sikerül, mert ha nézem, csak a jelent látom, amivé lettem a rögzítetthez képest. A történeteimben inkább a mikor a fontos, nem pedig a hol kérdése, de mégis csak a helyek maradnak meg, az idő pedig elveszik. Utólag tér lesz az időm, amiben keresgetek, kiszélesedő utcákra akadok, terekké szélesedő utcákra, ahol az idő megállni látszott valamikor. Egy fotón például.

Az utcáról a szobába lépek, a ház hátsó részén pedig lépcsőn le, a mélybe, a kertbe. A külvilágból a házon át jutok a belső térbe. De így a kert egy másik tér része is, ahol ami van, nem annyira fontos, mint az, ami lehetne. Az átmenet a szemlélődő, akinek van érzéke a hallgatáshoz.

Magammal viszem a benti képet. Bosznia, minaretek, Száva se csak a torkolatig, hanem sokkal tovább, átfolyik például a festő New York-i otthonába, a tornyokról már semmi sem jut eszébe, a születésekor felhangzó müezzin éneke pedig átmenet nélkül zuhan a csendbe. "... ami sugározza az alkotóenergiát és a pusztulás sugarait egyidejűleg." A poros, pókhálós szobákban halomban heverő vázlatok, kész festmények fotósra várnak, rendszerezésre, polcra, falra, tágas termekre, szellős, világos terek forgatagára a nehéz út után. Átkelni az óceánon, elrabolva Szávát, Boszniát, hosszú bolyongások derengő képeit, és azután tárgyiasítani őket, már csak a visszavágyásra lesz örökös mentség a festés.

Arcok és tárgyak jelennek meg a belső térben, akiket a semmi produktumainak hiszek, tőlem függetleneknek, mert ezt hinni sokkal kényelmesebb, mint elismerni, hogy bent sem vagyok ura semminek, semmit sem tudok magam alá gyűrni. Ismeretlen zugok léte, ismeretlen indulatok megjelenése tart állandó félelemben. Beleivódik a szövegekbe, színekbe folyik, átváltozik látszólag nagyon mássá, a valóságban pedig alig benne az új.

Nem elég csak lenni, állni a térben. Fény és árnyék próbájának kitéve lenni. Rejtő és felszínre hozó képességében bízni. a tér spontán átalakulására várni. Hagyni, hogy mások terei alakítsák ki a magamét. Az általuk elfoglalton túli felesleg lehet így az enyém. Volt, hogy tér nem is volt számomra, csak másokéval összeolvadva, feladva önmagamat. A tér hiánya is téralakító hatással bír. Az ismeretlen tér, ahová félek belépni, akkor is alakít, ha kívüle vagyok.

Az álmodás tere. A nappali benyomások, a képzelet termékei, a vágyakozás tárgya alakítja és népesíti be az álombéli teret, ahol lenni vagy jó, vagy rémisztő, de leginkább azzal a megnyugtató gondolattal, hogy bármikor otthagyható, elfelejthető, fel lehet ébredni belőle, és azzal megoldódik az, amiről azt hisszük, hogy csakis megoldottan elviselhető. Az álombéli tér nem egy léggömb, ami az ébredés pillanatában szétpukkan, és a forma a nappal rongya lesz, a tartalom pedig a semmi. Nem, nem lehet megúszni, mert marad. Lesüllyed vagy felemelkedik, kinek érdeme szerint, és ott van a nappalban is. Az álmom terét benépesítő alakok, helyek, hangulatok, események egy idő után olyanok lesznek, mint amik vannak (de hát vannak!), és emlékezem rájuk. A kedves arcára, hogy mosolygott rám, a vízre, amiben fuldokoltam, a mederre, amin sikerült átgyalogolnom. Van egy sziget is ebben a térben, ami az álombéli álmom tere. Oda menekülök, ha emitt elviselhetetlen. Ettől vannak megoldhatatlan dolgaim, mert nem visz rá a kényszer, hogy kibogozzam őket, van hová mennem, az álmom terére, ahol házak, emberek, vizek és emlékek vannak, ugyanúgy, mint emitt. És sziget.

A dolgokat tisztán kell látni, még az álom terében is, ahol ez valamennyivel könnyebb, mert csak a magunk képzelgései szennyezhetik be a képeket, a jeleket, a fogalmakhoz nem rakódik semmi más, csak amit magunkból izzadunk ki. A napfelkelte sem jelent semmit, azon túl, hogy figyelmeztet, ideje elindulnom, ideje tennem valamit. Az álombéli terem napkeltéje csak az enyém, tisztán, jelentve csak annyit, amennyit magamnak kell, hogy jelentsen. Álmomban, ha kimondom, senki sem ért hozzá semmi mást, csak azt, amit nekem jelent, és esetleg a magáét, ami kell is, ha párbeszédet akarok. Az álmom terében.

Magától értetődik, hogy mindenféle térnek, szelleminek, fizikainak a közepe az éppen aktuális én. A kívülálló szemével persze már módosul a dolog, mert ugye ott a saját tere, ahol nem hagy idegenként kóborolni senkit, mint ahogy én sem a magaméban. De ha van összhang közöttünk, akkor a tereink összeérnek, egymásra csúsznak, sőt, az extázis pillanataiban tökéletesen.

A környezet meghatározza gondolkodásomat, és ez a környezet neveli ki belőlem a lázadásra való hajlamot is, azzal, hogy épp olyan, amilyen. Lázadok, és új tér jön létre, a kilépési kísérleteim vagy sikerrel járnak, és tovább rohanhatok, tágítva a kört, vagy pedig szűkebb lesz az a tér, ami a menekülésemet kiváltotta, de ugyanakkor gátolt is benne. Maradok a helyemen, négyszer négyes szobában, négyszer négyes börtönéletet élve, ablak már csak az elektronikus, a gép, ameddig ellátok rajta keresztül. Belefolyok egy másik térbe, igyekszem magamhoz igazítani, alakulgatok én is, ott is otthon leszek. Ez a tér is előbb-utóbb előidézi ugyanazt a pánikot, hogy benne sem, de kívüle sem, és újabb menekülésbe kezdek, emberekből állítok mezsgyét a terem szélére, és nekivadulva indulok feléjük, ha felvillan bennük valami, ami a kordában tartásomat jelzi.

A tereket nem tudom elképzelni, csak valami körül létesülő akadályként, ami nem hagy kilépni a szabadságba. A fejemben van a baj, ami szintén egy tér, de ez ellen nem tehetek semmit, mert olyan lesz, ha fellázadok, mint a fekete lyuk, ami csak kér, elvesz, de nem ad ki magából semmit, és következik a rácsrázás, üvöltés, bura alatti vegetálás.