Bela Duranci
A vajdasági művésztelepi mozgalom fél évszázadának jelentőségéről és hatásáról

Mint ismeretes, az első művésztelep - Vajdaságban és Jugoszláviában is - Zentán alakult meg 1952-ben, majd egy évvel később Topolyán is, bár ott már sokkal előbb adva voltak az ehhez szükséges körülmények. Ezek azonban egy váratlan fordulat következtében más irányba terelték az eseményeket, melyek részleteiről, illetve a művésztelepi mozgalom fél évszázados múltjáról annak kiváló ismerője, Bela Duranci topolyai előadásán jegyeztük le az alábbiakat.

Topolyán a művésztelep ötlete már nagyon régen megszületett, még valamikor az I. világháború előtt, amikor Pechán József verbászi festő megrendezte az első modern képzőművészeti kiállítást Vajdaságban, és azt írta, hogy Topolyán létre kell hozni valamilyen iskolát, ahol rajzot tanítanak. Ebből a háború miatt nem lett semmi, de 1924-ben Acsádi Ilona és Bicskei Péter felvetette annak lehetőségét, hogy művésztelepet alapítsanak. Ezt megelőzően ugyanis az 1923-ban elhunyt Stipan Kopilovićhoz jártak Topolyára barátai, Baranyi Károly, Balázs G. Árpád és mások, akik csoportosan festettek a Zichy-parkban, és együtt munkálkodtak 1923-ban a Vajdasági Képzőművészek Egyesülete megalakításáért. Ezt, mivel ők mind magyarok voltak, mai terminológiával vajdasági magyar képzőművészek egyesületének nevezhetnénk. Különálló egyesületként működött, és létezett egy másik vajdasági jellegű is, mely Újvidéken alakult meg 1919-ben, de sohasem törekedett arra, hogy felvegye a kapcsolatot a Bácskában élő képzőművészekkel. Így azok, akik az 1924-ben született ötletből művésztelepet akartak létrehozni, úgy gondolták, hogy azt megtehetik a magyarországi művésztelepek mintájára, mint a nagybányai, ami később átalakult szabadiskolává. A szolnoki és a kecskeméti viszont más módszerekkel dolgozott, vagyis műtermekkel ellátott lakásokat épített, és azokat kiosztotta a művészek között.

A háború után, amikor megszakadt a kapcsolat Budapesttel, a képzőművészeti központtal, mely ugyanakkor bizonyos tekintetben Európában is volt, Vajdaság kiesett a vérkeringésből, és egy ilyen központ közelében levő térség helyett provincia lett olyan országban, mely maga is provincia. Ebben a környezetben pedig nem lehetett létrehozni olyan művésztelepet, melyhez a község műteremmel ellátott lakásokat épít, hiszen az állam ezeket a művészeket nem ismerte és nem is akarta megismerni. A művészek azonban kaptak egy kertet, ahol építhettek maguknak lakást és műtermet a saját költségükön, de nem volt rá pénzük, mert ha lett volna, nem is jöttek volna ide. Így fejeződött be az akkori művésztelep ötletének története, mely nagyon szépen indult, és amiről később sokat mesélt Balázs G. Árpád és Baranyi Károly csakúgy, mint a parkban való találkozásaikról, ahogyan ott dolgoztak, festettek, és ahol barátkozásuk nagyon gyümölcsöző volt. A művésztelep pedig tulajdonképpen nem más, mint olyan emberek gyümölcsöző barátkozása, akik érdekeltek abban, hogy közös erővel egy közös célt szolgáljanak.

Ezzel egyidejűleg megjelent Topolyán egy fiatal naiv festő, Nagyapáti Kukac Péter, de nem a megfelelő időben. Manapság ugyanis a naivak jobban járnak, mint a többiek, mert, úgy tűnik, a társadalom is naiv szerkezetűvé alakult. Abban az időben azonban ő akár zseni is lehetett, de iskolázott festőt akartak faragni belőle, belekényszeríteni egy sablonba. 1926-ban (18 évesen) csodálatos képet festett Tótisaszegi és Pajzer Júlia családjáról, egy csoportportrét, ami mai szemmel nézve pszichológiai portré egy módos emberről, kereskedőről és polgárról, egy agyondolgozott anyáról és egy túlfejlett fiúról, aki a festőnek nem tetszhetett, mert matrózegyenruhája volt, ami státusjegynek számított a gazdag szülők gyerekeinél, neki, a festőnek pedig semmije sem volt. Nagy tisztelettel festette le "szponzor"-át, Tótisaszegit, az anyát, aki feláldozta magát a családjáért, de lekicsinylően viszonyult a nála fiatalabb fiúhoz, aki a képen bamba tekintetű, bár lehet, hogy a valóságban nem is olyan volt. Ebből is látszik, hogy spontánul festett, nyíltan, egy leolvasható pszichológiai portrét. Szerintem ez a legjobb képe. Egy másik festménye, ami 1940 októberében, halála előtt négy évvel készült egy tanyán, sorsáról és képzőművészetéről tanúskodik. Sorsáról ezen a térségen, a síkságon a két világháború között. Egy jómódú tanyát ábrázol, hisz járta a tanyákat, melyeken ennivalóért és egy pohár borért festett, de mindig attól függően, hogy szerette vagy sem az ott lakókat. Ha tisztelte és szerette őket, akkor - és ebben is magasztosan naiv volt - földi paradicsomot festett, hogy a tanya még gazdagabbnak tűnjön, mint amilyen, hogy szebb legyen, mint a természetben, és mindezt teljes fokú naivitással érte el. Lefestett egy tehenet, mely a bal oldalán fekszik, majd ugyanazt a jobb oldalán fekve, így kettő lett belőle. Ha a szegény ember tanyáján csak egy tehén volt, akár ötöt is festett neki. Csodálatos hangulattal tette ezt, sajátságos látásmóddal, egyéni kreatív vízióval.

Kukac Péter nagy festő volt. Ma ezt senki sem tudja, és senki sem beszél róla, csak a hlebinjei iskoláról, mert 1932-ben Martin Paluška naiv festő Antalfalván (Kovačica) díjat kapott, Kukac pedig már 1926-ban olyan képet festett, ami a jugoszláviai naiv festészet kialakulásának kezdetét jelenti. Akkoriban tehát nagy dolgok történtek Topolyán, és létezett egy kreatív légkör, ami kedvező lett volna egy művésztelep létrehozására is.

A szabadkai Népkörben 1938. október 9-én megnyílt a jugoszláviai magyar fiatal képzőművészek kiállítása, melyen csak vajdaságiak vettek részt, többek között Hangya András, Bosán György, Vanyek Tivadar, Ács József, B. Szabó György, Almási Gábor, vagyis azok a fiatalok, akik az 1934 óta megjelenő, Lévai Endre szerkesztette Híd köré csoportosultak. Azért volt nagy jelentőségű ez a szerintem történelmi kiállítás, mert a II. világháború után létrejött művésztelepek ebből nőttek ki az említett kiállítók vezetésével.

A háború miatt leállt az élet a képzőművészet terén is, majd utána, már 1945-ben, figurális rajzkurzust szerveztek Szabadkán, hasonlót Nagybecskereken, ahol 1931 augusztusában a szabadkai Oláh Sándor és más helybeli festők szintén megpróbáltak művésztelepet létrehozni. Ez egy próba művésztelep volt, azzal a céllal, hogy ha beválik, akkor megalakítják, és majd épülnek műteremmel ellátott lakások. Ebből azonban megint nem lett semmi, a következő évben már megszűnt. Nagybecskerek egyébként olyan térség volt, mely magában hordozott bizonyos képzőművészeti géneket, itt épült meg 1897-ben az első vajdasági professzionális műterem, Vágó Pálé, amit használtak más művészek is, akik ezáltal valamiféle művésztelepet is alkottak egészen 1904-ig. Nagybecskereken 1890-ben a Torontál című lapban megjelent egy hír, miszerint Oroszországban vannak Tolsztoj-művésztelepek. Ezek valójában olyan telepek voltak, ahol orvosok, mérnökök, ügyvédek és mások paraszti munkát végeztek, arattak, jószágot őriztek stb. Ez volt a Tolsztoj-mozgalom, melynek lényege, hogy az ember csak a természettel való közvetlen kapcsolat által őrizheti meg emberi méltóságát és valódi természetét. Ez teljes mértékben megegyezik egyes angol gondolkodók, illetve francia festők elveivel, akik megalakítják a barbizoni festőiskolát, ami ugyancsak egyfajta művésztelep.

Vajdaságban tehát, illetve Bánátban és Bácskában ugyanolyan események történtek, mint Európa más részein. Szabadkán nyílt meg például az első önálló képzőművészeti kiállítás, aztán a zombori Mári József 1896 májusában részt vett a nagybányai művésztelep megalakításában. Vajdaság nagyon régóta működik Európával összhangban, ezért nem is csoda, hogy itt jelentek meg a II. világháború után a művésztelepek, mint hidak a közönség és alkotók között.

Az első vajdasági művésztelep Szabadkán alakulhatott volna meg 1950-ben. Schulman, az egykori rőfös, majd a Városi Múzeum igazgatója Palicson művésztelepet alapított, úgy, hogy minden művész ott hagy egy képet, s ebből gyarapszik majd a múzeum anyaga. Egy évvel később azonban már nem működött a telep, mert nem volt rentábilis, hisz egyesek csak "ettek, ittak, de nem dolgoztak". Történt azonban ennél sokkal tragikusabb dolog, amiről sohasem beszélnek. 1949. szeptember 16-án Nagybecskereken megnyílt a Vajdaságban élő képzőművészek első, háború utáni kiállítása, melyen részt vett Hangya András, Bosán György és Nagy Sándor is, a híres archeológus és amatőr festő. Čiplić, a költő, erről azt írta, hogy a kiállításon magyar festők is részt vettek, bár a vajdasági magyar festészet még gyermekcipőben jár, de idővel a magyarok is igazi festőkké válnak majd. Ez nagyon sértő volt a magyar értelmiségiek számára, hisz ebben a térségben nagyon is sokrétű, gazdag képzőművészeti élet folyt.

- A Matica srpska 1927-ben, fennállásának 100. évfordulója alkalmából Veljko Petrović és Milan Grašanin szerzőktől pazar tanulmányt adott ki a vajdasági szerb művészetről, ezt még a háború után is tankönyvként használták a Belgrádi Egyetem művészettörténeti szakán. Amit ez nem tartalmazott, arról nem is tudtak, mintha nem is létezett volna. Ez nagyon bántotta B. Szabó Györgyöt, és átfogó akcióba kezdett, hogy véget vessen ennek a tévhitnek. A Magyar Ünnepi Játékok keretében 1952. június 26-án megnyílt a vajdasági magyar képzőművészek kiállítása. A szervezőbizottság tagjai - köztük B. Szabó György, Almási Gábor, Milan Konjović, Herceg János - egy aránylag impozáns kiállítást hoztak össze, mely egyben nagy kihívás is volt a vajdasági képzőművészeti hagyományok kutatásához. A kiállításon ott volt Than Mór, Telcs Ede, Oláh Sándor, Balázs G. Árpád, Farkas Béla, Vinkler Imre, Dévics Imre, Kukac Péter munkája, ami azt is bizonyította, hogy ebben a térségben létezik más is, nem csupán a szerb művészet, mint azt a Matica srpska tanulmánya állította.

Ugyanebben az évben a Topolyán tanító Ács Józsefet áthelyezték Zentára, azt a festőt, aki az 1938-ban a Népkörben tartott kiállításon szenvedélyes úttörője volt Kovács Sztrikó és Hangya mellett annak, hogy közös műhelyt alakítsanak, melyben a fiatal magyar képzőművészek találkozhatnak és tanulhatnak. Ez az ő ötlete volt, és ennek a műhelynek Topolyán kellett volna létrejönnie, ami már majdnem sikerült is, de akkor Ács Józsefet Zentára helyezték. Ott ezt elmesélte a múzeumvezető Tripolsky Gézának, aki tudott a Híd köré csoportosuló képzőművészekről, hisz ők Zentán is szerveztek jótékonysági kiállítást, hogy segítsék a fiatal, beteg szobrász, Tóth József Zágrábban való továbbtanulását. Tripolsky támogatta a művésztelep megalapításának ötletét, és így az nem Topolyán, hanem Zentán jött létre 1952-ben, az első művésztelepként Vajdaságban és Jugoszláviában is. Egy évvel később megalakult Topolyán is, ahol már 1924-ben megszületett annak ötlete, sőt már 1914-ben is, Pechán József által.

A topolyai művésztelep tehát 1953-ban kezdte meg munkáját olyan módszerrel, mely mintaértékű a művésztelepi mozgalomban. Míg a zentai művésztelep csak gyarapította állományát, addig a topolyain Nagy József politikus javaslatára beindult a kisszintézis, vagyis nem galériája lett a városnak, hanem maga a város lett galéria. Ez megegyezik a szecesszió idejéből származó elvvel, amikor arra törekedtek, hogy létrejöjjön a művészet, a munka és az élet egysége. Ennek megvalósítása Topolyán kezdődött a kisszintézissel, az intézmények falán készült mozaikokkal, festményekkel, obeliszkkel, és elkezdődött egy rendkívül magasztos történelmi egység a képzőművészet és a közönség között. Ezzel egyidejűleg megjelentek a műgyűjtők is, akik nagyon közel álltak a művészekhez, és a város együtt élt a művészteleppel, sokkal konkrétabb módon, mint más, később létrejövő művésztelepek esetében.

A becsei 1954-ben, az écskai 1956-ban kezdett működni, majd következett a többi művésztelep, de a topolyai keveréke volt azoknak, melyek valójában határkövei voltak az európai képzőművészet fejlődésének. Topolyán senki sem gondolt az első szerbiai, az 1905-ben létesült sičevói, sem a nagybányai művésztelepre, a mozgalom itt autochton módon jött létre, a lelkes 1938-as népkörbeli fiatalok által. Később szaporodtak a művésztelepek, de kérdés, hogy ma szükség van-e ezekre.

Visszatekintve a művésztelepek 50 évére, azt is ki kell mondani, hogy egyeseknek van hagyományuk és joguk a fennmaradásra, mert sokkal nehezebb körülmények között is eredményesen működtek, és Zentán, de különösen Topolyán a művészet védelmet élvezett olyan politikusok részéről, akiknek kellő érzékük volt a modern művészetekhez. Más körülmények között egyesek nem is dolgozhattak volna, mint például Sáfrány Imre, aki egyetemi tanárának azt mondta, hogy kell a tudás, de kell a mersz is, vagyis kutatva kell festeni, leküzdve az akadályokat. Nagyon merészen dolgozott, expresszionista szellemben, még mielőtt tanulmányait elkezdte volna, és mindvégig hű is maradt önmagához, de egyike volt azoknak, akik részt vettek a zentai, majd a topolyai művésztelep létrehozásában.

A művészek tehát akkoriban a politikusok védelme alatt álltak. Ennek köszönhető, hogy a hagyományos művészet változott, és átalakult a XX. század szabadabb, demokratikusabb, igazabb, újabb keletű művészetévé. Ez megnyilvánult a festészetben is. Ahhoz azonban, hogy a művészet egzisztáljon és példaként szolgáljon más környezeteknek, szükség volt egy ehhez megfelelő, a kreatív szabadságot támogató politikai struktúrára. Ilyen, mint Miodrag Protić írta, létezett ebben a térségben a magyar - főleg fiatal - politikusok részéről, akik a Híd körül 1938-ban csoportosulók közül valók voltak. Ilyen szimbiózisban jöhettek létre bizonyos alapok, amelyeket művésztelepi mozgalomnak nevezünk, és ami a modern vajdasági képzőművészet felvirágzásának kezdete volt.

Ahol összejöttek olyanok, mint Stipan Kopilović, Baranyi Károly, Balázs G. Árpád, hogy lefessék a farmot, ott létrejöhetett egy művésztelep, mely immár 50 éve fennáll, és amely köré csoportosultak olyanok, akik kezdték megszeretni a művészetet. Létrejött, sokkal előbb, mint másutt, egy szintézis az architektúra és a képzőművészet között.

A háború utáni művésztelepi mozgalom lényege, hogy olyan helyen jöjjön létre művésztelep, ahol nem létezik annak komolyabb formája. Akár Zentáról, akár Topolyáról beszélünk azonban, nem mondható el, hogy itt ez nem létezik, ellenkezőleg: nagyon is sokrétű. Ilyen környezetben kezdte meg munkáját egy művésztelep ötven évvel ezelőtt, melynek látogatói jártak színházba is, ahol Hamletet játszottak, és kezdték megszeretni a művészetet, megbarátkozni a művészekkel. Létrejött egy szintézis az építészet és a képzőművészet között, ami sokkal több volt annál, mint hogy megalakult egy művésztelep. A vajdasági művésztelepek rendkívüli jelentőséggel bírtak, mert, mint a topolyait is, olyan légkör övezte őket, melyben később létrejöhetett egy tájház, megmaradt és áthelyezésre került a szélmalom és így tovább. Nagyon fontos az ilyen légkör, mert - mint Arnold Hauser művészetszociológus is írja - minden kultúrának, minden civilizációnak megvannak a saját pontjai, melyek céljait csak akkor ismerni meg, amikor megvalósulnak.

N. K