Fekete J. József
Az olvasás rituális gyakorlatai felé

Berszán István: Kivezetés az irodalomelméletből. Az írás és az olvasás rituális gyakorlatai felé. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002

Az utóbbi esztendőkben bizonyára Berszán István adott könyvének legizgalmasabb, legcsalogatóbb címet: Kivezetés az irodalomelméletből, a kedvcsinálást pedig fokozza a kötet alcímének a megválasztása: Az írás és az olvasás rituális gyakorlatai felé. A csalogatás ez esetben szó szerint értendő, ugyanis a könyv ugyan kifelé vezet a kortárs hermeneutikából, a dekonstrukcióból és az ideológiakritikai irányzatoknak az "értelmezés horizontfúziójának, a disszeminatív szövegszerűsödésnek, a befogadásfolyamat szöveg-olvasó interakcióinak és az irodalomban ható hatalmi aspirációk" történeti diskurzusában megnyilvánuló elhatalmasodásából és eluralkodásából, ám inkább befelé invitál egy teljesen új szemléletű megközelítés megismerésébe, egyre beljebb az írás és olvasás paratextuális és paratudományos gyakorlataiba. Ez a kalauzolás maga is útkeresés, nyomon követő kutatás, vagyis egy alternatív irodalomkoncepció megalapozásának kísérlete, így már az is kihívást jelent, hogy az olvasó nyomon követheti egy új elméleti megalapozás kialakulását. Természetesen a nyomon követéshez alaposan neki kell gyürkőzni. A bevezető összefoglalótól továbblapozva én például az irodalomról való beszéd formáiról beidegződött elvárásaim folytán egy pillanatra azt hittem, a könyv gerincébe egy másik, egy tévesen idekerült könyv oldalait kötötték be, ugyanis egyszeriben fizikai képletekkel és a relativitás-elméletet optikai jelenségek útján igazoló ábrával találkoztam. Az idő cáfolatát olvasóként sokadmagammal Borges munkájából ismervén, megdöbbentett a temporalitást viselkedésbeli ritmusváltások sorozataként, illetve tartamaként meghatározó, Einstein fizikai és Bergson filozófiai munkájából kiinduló kettős megközelítés. Letaglózott, falhoz állított, üres lapot nyitott előttem, kiürítette agyam. A könyv első huszonnégy oldala máris kivezetett az irodalomelméletből. Ezt követően már csak befelé haladhattam, valamibe, amiről nem voltam biztos, hogy sikerül megértenem és a megértés által magamévá tehetek egy olyan irodalom-felfogást, amelyben az írásnak és az olvasásnak nem annyira értelme, mint ideje van, amely a fizika, az etológia, a filozófia és antropológia nyomán és egyben mellettük, gesztusok folyamataként értelmezi az irodalom kultikus aspektusait, és abban se lehettem biztos, hogy minden nyomvonalon képes leszek követni a polihisztor szerző okfejtését. A megértés reményét a könyv hátsó borítóján szereplő bátorítás nyújtotta, amiről úgy véltem, nem a szerzőtől függetlenül került oda: "Az irodalomelmélet sokat elmond arról, hogy miként írunk és miként olvasunk, de az elmélet határai és korlátai nem jelentik az írás és az olvasás határait. Ezért a kivezetés nem az elmélet(ek) cáfolata, hanem a határok tudomásulvétele. Valójában nem tudjuk, hogyan olvasunk és azt sem, hogy miként születik az irodalom: talán úgy, ahogy az elméletíró elképzeli, és úgy talán, ahogy azt el sem tudja képzelni, mert nem az a csoda, hogy művek íródnak, hanem azért íródnak művek, mert a csoda megtörténik."

Berszán István az idő természetét a viselkedések folytonos átmeneteiként tételezi, aminek alapján az egyes ember belső életében a ritmusváltás mechanizmusára mutat rá, amelynek a saját idejű viselkedésgyakorlatok nyomán egyenes következménye, hogy az egyéni élet váltakozó ritmusú tartamokat tartalmaz. Ennek a megállapításnak a fényében vizsgálja a szerző például a szent és a profán életgyakorlatot. Mircea Eliade munkája alapján állapítja meg, hogy a hierophánia és a deszakralizáció nem hiedelmek, jelképek és vallási rendszerek problémája, hanem az élményvilágoké és azoknak a létdimenzióié. Az életritmusok eltérősége alapján gondolkodva foglalkozik Borges időfelfogásával, pontosabban időcáfolatával, majd etológiai töprengései a táncoslégy udvarlási szertartásától Grotowski színházáig vezetnek, miközben folyamatosan cáfolja a rituális pózok és gesztusok funkcionális hatékonyságát, és hangsúlyozza azok viselkedésbeli vagy etológiai ritmus-jellegét, amelynek egyetlen funkciótlan célja van: az, hogy megtörténjék. Ennek értelmében a szakrális kultuszokat a hit tartamgyakorlataiként definiálja, amelyek során a gesztusok gyakorlása kizárólag önnön megtörténésüket szolgálja. A szimbolikus antropológia mulasztását pótlandó, Berszán István rámutat, hogy a köztudatban azok a művészetek számítanak viselkedésművészetnek, amelyekben az emberi test kap aktív szerepet, így mindenekelőtt a színház és a tánc, ám lényegében minden művészeti aktus viselkedés, a viselkedés alakítása válik lényegében művészetté. Grotowski és Goodman viselkedésművészeti kísérleteinek parasámánizmusa kapcsán szögezi le, hogy "a rítusok sohasem beszélnek az útról, hanem megnyitják azt, és eligazítanak rajta. Jelentésük nem a jelhasználat, hanem a kultusz körébe tartozik, nem közvetíthető információ, hanem a hit történése".

A történés Berszán István egyik alapkategóriája, de nem abban az értelemben, ahogy azt a posztmodern állítja, és ahogy Foucault, Derrida, Lyotard feltételezi, hogy a temporalitás, illetve a nyelvrendszer absztrakt-formális struktúrái mögötti rejtett történetiség, vagy történés-jelleg maga az idő, hanem annak a viselkedésnek az ideje, amelyben ez a történés-jelleg feltárulhatott.

A hagyományos filozófia és nyelvészet a beszédet a tettek hiányaként értelmezte - Berszán István John Austin beszédtett-kategóriáját elfogadva teszi egyik alapvetően fontos megállapítását: "Szerintünk a szó éppen akkor érvényes irodalmi cselekvés, amikor performatíve nem, azaz hogy nem performatíve érvényesül, hanem kultikusan tart, mint egy liturgia vagy áldozathozatal. Az ilyen írásnak, olvasásnak nem az artikulált jelölő a feltétele, nem is valaminek az inskripciója vagy a mondása, hanem egy rítus, melyben a szó beszédaktusok helyett gesztusokban, azaz szótlanul viselkedik. [...] már nem az a tét, hogy a szó vég(é)rehajtson, artikuláljon valamit, hanem hogy gesztusaiban fenntartson egy ritmust [...] ezúttal gyakorlás folyik." Vagyis az író nem valamit ír - szögezi le Berszán -, az olvasó nem valamit olvas, hanem próbálgatja a szövegírás és a szövegolvasás esélyeit, amely során tehát nem egy pragmatikus folyamat részesei lesznek, hanem belépnek a jelhasználatot viselkedésgyakorlattá változtató etológiai folytonosságba, hogy az irodalom elméletéből kivezető útról az irodalom rítusaiba beavató útra térjenek.

Az elméleti alapvetés megerősítésére a szerző gyakorlati példákkal is szolgál a 131. Zsoltár textuális és atextuális olvasásával, Bulgakov A Mester és Margarita, valamint Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényének paratudományos vizsgálatával. Ennek ellenére, úgy tűnik, kevés a könyv százkilencven oldala egy alternatív irodalomkutatás teljes alapvetéséhez, az alapvetés közvetítéséhez még inkább. Ám ahhoz bőséggel elegendő, hogy olvasójában felismertesse saját gondolkodásának és ismereteinek korlátait, ezáltal pedig lehetőséget nyújtson számára az alternatív megközelítési módok nyitott befogadására.