Fekete J. József
Az új művészi entitásokról

Töprengések

A nyelv képtelen leírni a valóságot. Az irodalomnak a nyelv eme fogyatékosságából eredően nincs stabil, állandó és megbízható viszonyítási pontja, s ha mindezt továbbgondoljuk, beláthatjuk, az irodalomnak nincs valódi értelme. Ebből kifolyóan, vagyis hogy az irodalom értelme mindmáig rejtett dolog, az égvilágon az egyik legmerészebb, legkockázatosabb és leginkább kudarcra ítélt vállalkozás az irodalom tanítása. Irodalmat nem lehet tanítani, hiszen stabil viszonyítási alapok híján mindegyik olvasó mindegyik értelmezése egyformán érvényes, és mint ilyen, fontosabb a szerző szándékánál. Az irodalomban egyetlen műnek sincs tényleges minősége. Szkepticizmusunkat, mármint hogy valójában az életben semminek sincs értelme, olyan elődök nyomán hizlaljuk, mint Bölcs Salamon vagy a depressziósan pesszimista Albert Caraco. A valóság tapasztalata szubjektív, ennélfogva szubjektívak az értékek és szubjektív az igazság is: az élet egyfajta illúzió. Az irodalom pedig végső lényegében szellemi művészet. A mű az alkotóban megfogant vízióval kezdődik, és utolsó pillanata is vízió, amikor látomássá válik a műélvezőben. A valódi művészet célja, hogy felkavarjon, zavarba ejtsen, hogy eleged legyen a világból és aláássa valóságérzetedet. Mindezt csupán azért, hogy rákényszerítsen a világról vélt tudásunk teljes újragondolására. A legvalódibb művészet darabokra tör, intellektuálisan tönkretesz, fizikailag beteggé tesz, és gyűlölettel tölt el azon kulturális hagyományok iránt, amelyek gúzsba kötnek bennünket és lenyomnak, megnyomorítanak és belefojtanak a hétköznapiság tengerébe. A művészet a kreatív intellektus kísérlete arra, hogy olyan hiányokat töltsön meg művekkel, amely hiányok a belehelyezett művektől válnak igazán feltűnőkké. Az irodalomban tehát végső soron nincs igazság. A modern irodalom a gyanakvással kezdődik, a mindentudó elbeszélő trónfosztásával, és mindenben kételkedni tanít. Az olvasó e késztetéstől vezérelve kezd kételkedni az emberben, a világban, a formában és végső soron magában az irodalomban is. Ez a nyughatatlan gyanakvás adja a pótolhatatlanságát, a kétely a művészet magja és fő princípiuma, és ezáltal lehet a művészet az emberi szellem utolsó menedéke.

Igen ám, de ma már tudjuk, hogy nem csupán az ember képes kreatív alkotások létrehozására, hanem a főemlősök között is akadnak olyanok, amelyek az emberi mértékkel vizuális alkotásnak tekintett munkák létrehozására alkalmasak, sőt, újabban a mesterséges intelligencia kifejlesztésére irányuló törekvések is a művészet területére sodorták a tudósokat. A Meart (Multielektródatömb-művészet) hangzatos elnevezés mögött például egy organikus-mechanikus hibrid, egy patkányagyú rajzoló robot rejlik. A Georgia Technológiai Intézet Idegtechnikai Laboratóriuma és a Nyugat-ausztráliai Egyetem SymbioticA Kutatócsoportja az idő múlásával fejlődő, tanuló, önmagát művészileg kifejező entitást kívánt létrehozni, amikor emlős-neuronokat stimuláló és aktivitásukat rögzítő multielektróda-tömböket használva élő, elsősorban rágcsálóidegsejt-tenyészeteket kapcsoltak össze számítógépekkel. Az így létrehozott "félig élő" művész patkány-agysejtekből tenyésztett hálózata Atlantában érzékeli az elektródák által közvetített tapasztalatok elektromos impulzusait, a hozzá kapcsolt robotkar pedig több ezer kilométerre, az ausztráliai Perthben készít színes rajzokat a rendelkezésére álló filctollakkal. A kapcsolatot az egymástól kontinensnyi távolságra levő agy és kar között egy kétirányú Internet-csatorna teszi lehetővé az idegsejttenyészet hatvan pontjára erősített hatvan elektróda közbeiktatásával. A kölcsönösen cserélődő ingerek nyomán az üvegbura alatt életben tartott Meart, vagyis a patkányagytenyészet egyre többet tud meg környezetéről és magáról, valamiféle intelligenciája fejlődik.

A lény tulajdonképpen magát a kreativitást dekonstruálja alkotóelemeire. Alkotó és kreatív kvalitásokkal rendelkező, alkotójától egyszerre függő és ugyanakkor független entitásként, "félig élő művészként" bizonyára kihat művészetismeretünkre és -felfogásunkra. Ugyanakkor a tudományhoz való viszonyunk is formálódik a kérdés vizsgálatakor, és a következtetések a művészet és a tudomány egymáshoz való közelségét tükrözik. A tudósnak a sejtszintű ismeretszerzést és tanulást tanulmányozva arra kell választ adnia, hogy mi az a minimum, ami elegendő alkotó entitások létrehozásához, a művésznek pedig arra, hogy mi az a minimum, ami már műalkotásnak, nem pedig mechanikus reakció útján létrejött akció lenyomatának tekinthető.

A kérdések talán nem rengetik meg alapjaiban a világot, nem kell újraírni a művészetelméleti tankönyveket, és arra sem kell számítani, hogy lakásainkban hamarosan hemzsegnek majd a mesterségesen kitenyésztett, organomechanikus intelligenciák által létrehozott műalkotások, mint ahogy a számítógépek által generált irodalmi alkotások sem szorították ki az emberi kreativitás produktumait az emberi életben elfoglalt helyükről. Az azonban kétségtelen, hogy óvatosnak és gyanakvónak kell lennünk az ilyen kísérletek eredményeinek hallatán: semmi sem adott örökre, a művészeti kánonok sem, tanúi és részesei vagyunk a folyamatos változásoknak, módosulásoknak. Nem mehetünk el vakon az átalakulás mellett, amikor omladoznak a hagyományok pillérei, és helyükben újfent a továbbhagyományozódás és kanonizálódás szándékától ösztökélve új építmények emelkednek, még akkor sem, ha azok egyelőre belakhatatlanok számunkra. Ha hiányozna az emberből a gyanakvó elfogadásnak ez az adottsága, aligha kétszereződhetne meg az emberiség tudása mindössze tizenkét év leforgása alatt.