Fekete J. József
A szignalista regényről

Töprengések

Korántsem szokványos, egyáltalán nem mindennapi nyelvi kalandra vállalkozott Zvonko Sarić szabadkai szignalista költő, próza- és elméletíró, amikor a transzkulturális, szerb (és immár nemzetközi) neoavantgárd irányzat, a szignalizmus leleményeit és eredményeit elbeszélő prózába igyekezett oltani, és olyan narratív szöveg¹ létrehozásán munkálkodott, ami e dekonstrukciós művészeti mozgalom számára megnyitja az utat az eddig általa jószerével érintetlen prózapoétika vidékére. A szavakat szokványos jelentésétől megfosztó, azokat puszta jelekké dekonstruáló művészeti irányzat új jelentést teremtő eredményei eddig ugyanis főként a nemzeti nyelvet meghaladó, a hagyományos és avantgárd poétikákon átívelő vizuális költészet terepén voltak tapasztalhatók: jelentésüket elvető, poétikai környezetükben új értelmet nyerő, érzelmeket kiváltó, értelmezéseket generáló szavakkal, nyelvtagadó jelszerkezetekkel folyamatos történeteket előadni azonban aligha lehet.

Jól tudta ezt Zvonko Sarić, engedményeket kellett tennie a hagyományos prózapoétika javára, hiszen a narratív szövegek nem terhelhetők mértéktelenül szignalista dekompozícióval és dekonstrukcióval anélkül, hogy a testesebb szövegtömbök ne veszítsék el az olvasó figyelmének fenntartására és fokozására irányuló kihívásukat. Történetet, jelentéshordozó mesét kellett tehát konstruálnia, téridő-szerkezetet kialakítania, folyamatos narrációt teremtenie, majd mindezt egyfajta keretként használva sajátos tudatfolyam leírásába bocsátkoznia, amiben már haszonnal érvényesíthette a szignalizmus intermedialitásának hozadékát és a felhasznált retorikai szólamok nyelvi szintjei közötti feszültségteremtés lehetőségét. A regény beszélője ugyanis látszatra folyamatosan, viszonylag homogén megszólalásban adja elő a múltat, a jelent és a jövőt egybefogó történetét, ám ezen az egyneműségen belül elkülönül a poetizált lírai szólam, a barokkosan terjengős megfogalmazás, a metaforikus megszólalás, a szignalista minimalizmus, a jassz- és tolvajnyelv, valamint a kommunikáció vizuális szintje.

Egy másik, a szignalizmus internacionalizmusát, a szignalista szövegek nemzetfölöttiségét érintő engedménye a regénynek pedig, hogy a történet éppen egy nép elvesző identitásának nyomába ered, amiből egyenesen következik, hogy a beszélő/szerző a maga identitását is keresi, aminek természetesen meghatározója a nemzeti-etnikai származás és örökség megléte vagy hiánya. A nemzeti nyelv használata a szignalista regény mostani és eddigi² kísérletei alapján, szemben a költészettel, a próza-alkotásban elengedhetetlen: a textusnak magának kell megteremtenie a jelentését, nem várható el az olvasótól, hogy betűtengerben bóklászva úgy fejtsen meg egy regényt, mint például ahogy egy keresztrejtvényt szokás.

A Hvatač duše tulajdonképpen Szabadka regénye, a benne elmondott történet alapján pedig műfajilag korábban a tudományos fantasztikum vagy az utópia körébe soroltuk volna. Érzésem szerint azonban a város cybertérbe helyezett jövőjében játszódó, napjainkra visszavetülő és a tizennyolcadik századba visszanyúló történet mégiscsak a szöveg teherbírását firtató kísérlet, a jelzők tulajdonképpen elhagyhatók a "regény"-ként való meghatározás elől.

Az önmaga identitásának nyomába eredő, és a szabadkai bunyevácok szociális pszichopatológiáját is feltáró hős a nyelvben kívánja definiálni magát, az írásban, illetve a történet közlésében felépíteni identitását és integritást teremteni neki, ami majd a nyelven és a szövegen keresztül találja meg a kapcsolatát a világgal, nem a jelenbelivel, nem a múlt által meghatározottal, és nem a jövőbe képzelttel, hanem azzal, amelyik a reális - virtuális - hallucinatív hármasságból származik. A technológiailag és fenomenológiailag meghatározott világ csak a technológia és fenomenológia nyelvén írható le igazán, így a szignalista szövegalkotáshoz híven a regényben is tudományos, technológiai és művészeti információk bukkannak fel a narráció sodrában, új szövegkörnyezetben új életre kelve funkcionálnak, akárcsak a szövegbe foglalt számtalan név, amelyek punk- és rockelőadókat, filmsztárokat, képregényhősöket, irodalmi hősöket, tudósokat, művészeket, kortársakat és történelmi alakokat avatnak be a szöveg születésébe, tesznek a prózaépítkezés részesévé.

A regényben megjelenő, a reális és a virtuális világot ötvöző háttérben a műszaki berendezések, a számítógépes programok és az általuk behálózott cybertér jelentik az élet technológiai realitását, ennek következtében a valóság népszerűsége napról napra csökken: a realitást a regény beszélője (és szerzője) számára csak a szöveg megteremtése jelenti. Egyetlen kapaszkodó már csak a textus, ami e regény esetében érzékelhető lüktetéssel pulzál. Zvonko Sarić tőmondatainak a barokk-gazdagságú nyelven fogalmazott körmondatokba fordulása generálja ezt a ritmust, ami nyomán már-már költészetről kellene e próza kapcsán beszélni. A történet hőse tulajdonképpen a jelen, a múlt és a jövő szövegvilágaiban él, de ezek nem tagolódnak külön szólamokra, a beszélő monológja a reális, a virtuális és a hallucinatív tapasztalatok nyomán hömpölyög, s e sodrást a szövegtestbe illesztett külső elemek: fiktív e-mailek, tanulmányok, szótorlódások, vizuális szekvenciák pezsdítik az olvasó számára a szignalista kísérleti regény tapasztalásán túlmenően még kellemes élménnyé is.

1 Zvonko Sarić: Hvatač duše. Biblioteka Pentagram. Signum. Beograd. 2003.

2 Miroljub Todorović előzményként Ilija Bakić két regényét említi: a Prenatalni život és a Novi Vavilon című szignalista műveket.