Fekete J. József
A Semmi közelében

Füzi László: A Semmi közelében. Három magatartás. Kalligram, Pozsony, 2003

Három írói-alkotói-gondolkodói magatartást határoz meg és ír le kötetbe gyűjtött tanulmányaiban Füzi László: József Attila, Németh László és Márai Sándor létszemléletét összegzi életművük alapján. A huszadik századi magyar irodalomból kiemelt írók életében és művében közös, hogy mindhárman szembesültek a világ kiürülésének a huszadik században tapasztalt jelenségével, megvívták sikertelen vagy sikeres harcukat a hiányból fakadó Semmi-érzés vonzásköréből való szabadulásukért, és mindhárman lezárt, lekerekített életművet hagytak maguk után. Füzi László ezen megállapításokon túlmenően azonban nem állítja párhuzamba tanulmányainak alanyait, a szerzői magatartásokat a maguk autonomitásában vizsgálja, a választott szerzők gondolkodásmódjára és léttapasztalatára összpontosítva, vagyis mellőzve a huszadik század magyar irodalma e három jelentős életműve esetében a mások által már elvégzett, vagy újabb elvégzésre váró esztétikai elemzést.

A Világ és mű című József Attila-tanulmányában a szerző kifejti, hogy József Attila költészetének előterébe a gondolatot állította, "a gondolat volt verseinek legfőbb szervezője, még maga a vers is gondolati alapon épült fel", ugyanakkor kiemeli, hogy bár "költői képeinek sora az egyes összetevők logikai kapcsolódásának alapján fejthető fel", a logika ennek a költészetnek mégsem a gondolati alapja, hanem a költő gondolkodásának formaadója; valamint hogy "a bizonyosság kereséséig vezető fölfokozottsággal [...] végső soron a Semmiben való elmerülés áll szemben". Füzi László a dolgozatban a világhiány jelentkezését és a világhiány létének feloldási kísérleteként működő művészet megnyilvánulását tanulmányozza, aminek során megállapítja, hogy a költő "az általános tapasztalatot nem gondolatilag közelítette meg, hanem megteremtette", teremtett világában pedig elhatalmasodott a kiüresedett világ képe, az én széthullásának tapasztalata. Értelmező munkája során a szerző bejárja azt a hármas és kölcsönös benne foglaltsági relációt, amit Tverdota György József Attila egyik verséből kiindulva úgy fogalmazott meg, hogy a költemény az énben van, az én a világban, a világ pedig a költeményben.

A Mű vagy vallomás? című Németh László-tanulmányban Szabó Zoltán gondolatmenetén továbbhaladva véleményezi, hogy Németh László esetében "a tehetség izgatóbb, mint a szellem, a szellem pedig izgatóbb, mint összes műfajai [.] az összes művek az írót nem kifejezik, hanem nehezen hozzáférhetővé teszik, az egyes művek pedig általában tekintve is jelentősebbek az összes műveknél". E sommás megállapítást azonban a kétely árnyékából újragondolásra utasítja a szerző. A tanulmányíró Dosztojevszkijhez vezeti vissza azt a tapasztalatot, ami nyomán Németh László a gondolkodásának fókuszába helyezte az élet megélésének kérdését. Heidegger a létet tette meg gondolkodása központi kategóriájává, Németh - Füzi László megfogalmazása szerint - e filozófia nyomán az életet ruházta fel minden értékkel, s noha tudomása volt a lét mögött riogató Semmiről, nem fogadta el azt értelmi kategóriaként, hanem helyébe a Dosztojevszkij-féle vallásosság reményképét helyezte. Németh László létfilozófiája a tudomány racionalitása és a világ iránti áhítatból fakadó vallásos érzület elragadtatása között épült. Úgy tartotta, hogy a tudományos elemzés megjelenése a XVII. században roppant törést okozott, a "világot varázslatként megélők vagy megélni akarók szemszögéből" a világ kiüresedett, a teocentrikus világkép közepébe a Semmi költözött. A kettősség, ami a vallásos, még ha nem is Isten létéből fakadó ájulatos világtapasztalás, valamint a világ jelenségeinek tudományos magyarázatát kutató elemzés között feszült, föloldhatatlan dilemmaként húzódik végig Németh László életművén, s miként monográfusa, a tanulmány írója bizonyítja, feloldást valóban nem sikerült találnia, az ellentétpárok csupán feloldási kísérletek során közeledhetnek, közeledhettek egymáshoz; igaz, Németh dilemmájának ellentétpárjai nem is a Teljesség és a Semmi voltak, hanem valójában a hit és a hitetlenség.

"Márai talán a legtöbb történelmi és nem történelmi eseményt megélt huszadik századi magyar író volt, az az író, akinek a világa még a középkorra utalt vissza, pályája lezárulásakor pedig láthatta a huszonegyedik századra nyitó fogyasztói társadalmat is" - szögezi le Sors és műfaj című tanulmányában Füzi László, és e megállapításából fakadóan nem az emlékek és az események közötti terepre helyezi Márai létélményét és létvilágát, hanem a megtapasztalást teszi meg annak magvául, a személyes megtapasztalást "a maga realitásában, kiterjedésében és intenzitásában is rendkívül mélyen megélt huszadik századról" szerzett tapasztalatokat, ebből következően állapítja meg, hogy Márai számára az idő és annak magáévá élése valós, egzisztenciális problémát jelentett. A tanulmány szerzője ezen a vonalon haladva megkérdőjelezi a Márairól kialakult képet, ami őt a nosztalgiák írójaként tüntette föl. Nem véletlenül idézi bizonyítása során Füzi Márainak azt a szentenciáját, hogy "lenni több, mint írni" - ez a szemlélet és tapasztalás ugyanakkor szöges ellentétben áll Márai kortársának, Szentkuthy Miklósnak ugyancsak a huszadik század megtapasztalásából fakadó vezérelvével, miszerint "élni nem kell, írni kell", ami ugyancsak a saját korával való szembesülésből fakadó létérzés tapasztalati kivetülése, ami végső soron - bármennyire paradoxnak tűnik is - összecseng Márai bölcseletével, csak a két szerzői opus természetesen egymástól messze eltávolodó hangon szólította meg a tőle elidegenedő, de részleteiben mégiscsak áhítattal szemlélt világot.

Füzi László Márai gondolkodásvilágában is megleli a műveit mozgató és éltető ellentétpárt: "Az állandóság mint az élet rendjének az őrzése és az átalakulás, az idő megértésére való törekvés kettőssége roppant feszültségeket teremtett Márai Sándor világában", s ebben a világban a maga által kialakított társadalom- és történelemképből eredően a kulcsszó a hiány volt, s a világ kiürülésének folyamatát Márai a huszadik század tanújaként mélységesen átélte, ennek folytán került a Semmi közelébe, amiről egyebek között imigyen adott számot: "A felbomlási tünetek - színpadon, képzőművészetben, irodalomban, mozivásznon - monotonok és általánosak. Hős nincs többé, mindenki lárvát visel. A probléma nem az, mi a felbomlási tünetek oka és értelme - erre lehet felelni. Az atomrobbanás nem elszigetelt tünemény; a láncreakció reng tovább, a művészetben és az irodalomban is. Titokzatosabb, mi az, ami így felbomlik. Világkép? Nyersanyag? Az emberi tudat? A szakállas, rücskös ripők végül is csak következmény. De minek a következménye? Ez titokzatos."

Füzi László három, egymástól függetlenül született nagytanulmánya, így, egymás mellé állítva, önmagukon túlmutatva azt bizonyítja, hogy a huszadik század nagy művészi opusai a világmegértés szándékából és a világ kiürülésének tapasztalatából, a Semmi kísértő és kételyre ösztönző közelében születtek.