Fekete J. József:
A három részre tagolódott létezésről

Eddigi művelődéstörténeti, kapcsolattörténeti, színháztörténeti köteteitől és repertóriumaitól merőben eltér Káich Katalin 2003-ban megjelent, Írások a lélek útjairól című esszé- és tanulmánykötete. Egy olyan szerző vallomásai ezek az írások, aki belépett a keresők közé, akik "úgy érezték, a tanultság és a tudatosan elsajátított képzettség az életben való helyes eligazodásban nem segít, mint ahogy annak a bölcsességnek a megszerzésére sem alkalmas, mely összhangba tudja terelni a fizikai valóságot az érzelmi, a szellemi és a mentális valósággal, mind egyéni, mind kollektív síkon. Az élet teljességének megélése pedig mindaddig elérhetetlen lesz számunkra, míg a felhalmozott tényanyag és információ mennyiségének függvényeként közelítünk a probléma megoldásához, s valóságként csak azt fogadjuk, ami nem mutat túl az átlagérzékek befogadóképességén."

Káich Katalin a szellemi restség és az önmagát vállalni képtelen gyávaság korszakában indult el a lélek kiművelésének, a szellem spiritualizálódásának útján, hogy a nyugati kultúra büntetés-jutalmazás elvű halálképe, vagy a keleti bölcselet jobbító-javító tanításának új esélyre épülő okfejtése között a szeretet nyomán járva megtalálja a kiapadhatatlan életenergia forrását, azt a kegyelmi állapotot, amelyben a három részre tagolt létezésben a test, a lélek és a szellem hármassága megleli önmagával és a világgal való harmóniáját.

A bejárt út, akárcsak a szerző életútja, Zomborból indult. S a minden zombori lokálpatrióta szívét - még a magamfajta "gyüttmentekét" is, aki azért harminc évet már eltöltött ebben a városban - melengető érzésről számol be, amikor azt írja, hogy "a város öntudatot ad szülötteinek, mert az, hogy valaki zombori, az státus, bárhol kelljen is élni a mindennapokat". Távolról sem szabad azonban azt hinni, hogy az elköltözöttek és az itt maradók emlékezetére hagyatkozó szerző valami dicskört rajzol szülővárosa köré - az mégis csak az anyagi világ megtestesítője, aminek spiritualizált közege fontosabb az ostorfáknál, a színháznál, a városházánál: itt fontosabb, hogy nem oly rég még nem az azonos anyanyelv alapján választott magának barátot az ember, hanem azért, mert felfedezte az egymás között átívelő szellemi rokonságot. Az idealizált világ azonban egyszerre káoszba süllyedt, az általános és egyetemes szellemi-anyagi-erkölcsi krízis személyes válsághelyzetekben öltött testet, amiből a sorsukat letargiával elfogadókon, reményüket feladókon kívül legtöbben valami módon kiutat igyekeztek keresni. Sokan a miszticizmushoz fordultak, megrekedvén a személyes horoszkópoknál, a javasasszonyoknál, a profithajhász sarlatán szerzők kvázi szellemi útmutatásainál. Nem ők az igazi keresők. Hanem azok, akik eljutottak annak a felismeréséhez, hogy az évtizedeken át szorgosan gyűjtött tárgyi tudás nem szolgálja a spiritualizálódás nyomán megszerezhető kozmikus tudás elérését, sőt, berögződéseivel még akadályozza is azt. A szellemi-értelmi megvilágosodásig kizárólag csak egyéni út vezet, a tudatállapot pozitív irányú megváltozásáig mindenki számára csak egyetlen, és csak ő általa járható ösvény létezik, ahová semmiféle szellemi vezető nem kalauzolhatja el a keresőt. Esetleg útba igazíthatja, miként azt Thorwald Dethlefsen vagy John Snelling teszik könyveikben. Igyekeznek tudatosítani, hogy a spiritualizált világba való belépésünk attól lesz könnyebb, ha legyőzzük magunkban a vele szembeni tudatos és öntudatlan ellenállást, ám folyamatosan hangsúlyozzák, könyveik nem tankönyvek és olvasásuktól még nem világosodik meg senki. Mit ahogy a krisztianizmus belső megközelítését szolgáló könyvével sem tanítani vagy meggyőzni, egyedüli elfogadhatót terjeszteni kíván Karl Herbst sem, hanem a továbbkeresésre ösztönöz, akárcsak a Káich Katalin által idézett James Redfield, Elisabeth Haich, Holger Kersten, Victor Charon, Hamvas Béla és a többiek is.

Az önfelismerés szövevényes útjairól szólva Káich Katalin figyelmeztet, hogy a spiritualizálódás tulajdonképpeni lényege önmagunk felismerése, a tetteinkérti maradéktalan felelősségvállalás, az önnevelés, az emberben rejlő tökéletesség - Egon Friedell szavával - isteni princípium kifejezése. Az "önnönvaló mibenléte megértésének kozmikus tudásában" beteljesülő önfelismerés ára és feltétele önmagunk legyőzése, a tudatszint röghözkötöttségének megszüntetése, a másság elfogadása, az ismeretlentől és a szokatlantól való mániákus félelem legyőzése, ami az emberi fejlődés legnagyobb és legveszélyesebb, a mindenkori hatalomgyakorlók által kiválóan manipulálható akadálya. A gyűlöletben és agresszióban megtestesülő hatalmi manipuláció és az ehhez alapot adó egyéni "pszichológiai élvezet" kapcsán a következőkre emlékeztet a szellemi útkeresés felett töprengő szerző: "Amikor a szeretet és a gyűlölet között kell választanunk, sohase feledjük: a gyűlölet a sajnálatra méltó, nagyon szerencsétlen, az agresszió pedig mindig a nagyon gyáva ember fegyvere. A gyűlölettől elvakult egyén az önmaga felállította csapdába esik unos-untalan, hiszen miközben célja az, hogy a gyűlölt személyt erkölcsileg megsemmisítse, maga alá teperje, így szerezve uralmat felette, az önmaga cselekedetei feletti uralmat veszíti el."

A tradicionális Isten-kép megváltoztatására irányuló törekvések - írja Káich Katalin Karl Herbst A valódi Jézus című műve kapcsán - azt bizonyítják, hogy valami baj van a meglévővel: "Jézus Istenének semmi köze sincs a keresztre feszítés utáni idők során a kereszténységbe átszármaztatott, becsempészett büntető-jutalmazó, szemet szemért, fogat fogért hirdető bosszúálló zsidó Jahvéhoz." Magyarán egy nagy félreértés istene uralkodik felettünk. Az áthagyományozott hagyományok béklyóiból pedig több van, mint megvilágosult felismerésből, aminek nyomán belső világunkkal összhangban cselekszünk, s vele összhangban vállaljuk cselekedeteinkért a felelősséget, harmóniát teremtve általa lelkünkben. Erre igazán az új embertípus lesz képes, amely elveti az áthagyományozódott dogmákat, amely testi-lelki-szellemi hármasságát a szeretet által orkesztrálja harmóniába, és amelynek megszületéséről már örömmel számol be Káich Katalin, és amelyet könyvének Varnus-kommentárok című fejezetében Xaver Varnus orgonaművész Isten majd megbocsájt: az a mestersége című "korlenyomatának" nyomán a következőképpen ír le: "Önmagát mindenekfelett a cselekedeteiben tudatosan vállalni képes, minden ember alkotta formális értékrendtől megszabadított, csak az univerzum törvényeinek alázattal engedelmeskedő, a lélek belső rendjétől, valamint a - 'határozott belső világrendtől és erkölcsi öntörvényűségből fakad'-ó szabadságérzéstől áthatott emberi humánum birtokosa ez az ember, aki itt és most akar tenni valamit egy újfajta felelősségérzettől vezérelve, 'ha van mennyország, ha nincs, ha folytatódik a földi lét az öröklétben, ha nem. Sőt, akkor is, ha ugyan van Isten, de mi sohasem támadunk már fel'."