Fekete J. József
Ironikus kor

Végel László: Parainézis. Forum Könyvkiadó. Újvidék. 2003

"Az ironikus kornak nincsen hőse,

vigasztalódjunk: mindenki a vesztese.

De győzni fogunk és diadalmaskodunk,

Hitetlenül is hasznot hajtunk."

Történik Újvidéken, a múlt század - milyen furcsa ma ezt írni a közelmúltról, hogy múlt század, sőt múlt évezred -, tehát a múlt évszázad hetvenes éveiben, hogy Damján Pál, Damján Gábriel nevelőapja, háború előtti kommunista, majd partizán, végül a szocializmus anyagi-politikai-hatalmi haszonélvezője a kor és a társadalmi mozgások kényszere alatt múltja kapcsán erkölcsi dilemma elé kényszerül: tudatosul benne, hogy "a győztesek közé került, habár minden elveszett [.] a vesztesek szenvednek [.] a győztesek mindent elvesztettek", ezért hitben megingott lelkiismeretének megtisztítása érdekében múltjával úgy kíván elszámolni, hogy megírja és közkézre adja életrajzát. A végül kiadásra azonban nem kerülő életrajz a regényben többször is összefoglalásra kerül, legmagvasabban a kommunisták öntisztulását és egymás közti leszámolásait szolgáló Oázis Klubban rendezett előadáson, amelynek egyik főszereplője Damján Gábriel, nézője pedig nevelőapja, Damján Pál. A dramatizált történetet a következőképpen foglalja össze az egyik szereplő, Judit megjelenítője Gábrielnek, aki nevelőapját alakítja a darabban: "Ebben a történetben egy férfi megöli szerelmét, Juditot, akiről nem tudta, hogy szintén kommunista. Az a feladata, hogy a párt utasítása alapján tegye el láb alól a szófogadatlanokat. Te alakítod a szivart. Paulus a neved. Én vagyok a szerelmed. Kezdjük. Képzeld el, a férjem vallásos, az istent kereste bennem, és megtalálta, éppen Paulusnak köszönhetően bebizonyította. Mert egy napon Paulus illegálisan visszatért, s rábeszélte Ferencet, áldozza fel az életét, hogy egy tucatnyi emberéletet megmentsen. Amikor másodszor tért vissza a városba, a saját szemével látta, hogy Judit az ellenséges tisztekkel kurválkodik. Harmadszor immár győztesként érkezett meg. Viszonzatlan szerelme s Ferenc emlékének meggyalázása miatt, bosszúból hozzájárult Judit halálához. Akit egyébként is a kommunisták írtak le, hogy a múltjukról ne tanúskodhasson senki. Mi a különbség tehát a jó és a gonosz között? Ki az ártatlan és ki a bűnös, ki az áldozat? Judit? Paulus? Valójában egyszerre kell elbukniuk. [.] Mindenesetre Paulus életben maradt, s örökbe fogadta Judit fiát. Azt hiszi, ezzel megmenekül a büntetéstől." Gábriel ezen, a Játsszunk Shakespeare-t Goethe javaslata szerint, avagy a bosszúállók kísértése című rémdráma előadása során szembesül apja, Nádas Ferenc, anyja, Nádas Judit és nevelőapja, Damján Pál múltjával, illetve saját jövőtlenségével. Számára, mielőtt bármi elkezdődött volna, minden befejeződött, nemzedéke, a regénybeli Szeminárium című lap köré gyülekező fiatal baloldaliak korosztálya pedig "a lázadás kísérleti patkányai", akiken azt kísérletezik ki, hogy miként előzhető meg a lázadás. A laboránsok a köztes nemzedékből kerültek ki, Szabó Károly városi párttitkár például rajta tartotta szemét a lázadásra hajlamos fiatalokon, ugyanakkor a korrupciós lehetőségek körött sertepertélő öregeket is igyekezett ellenőrzése alá vonni, hogy hatalmát egyik generáció se veszélyeztethesse, közben saját nemzedéke intrikus hatalomvágyának esett áldozatul. A Végel László által megjelenített baloldalon nincs nyertes. Csak vesztesek, erkölcsi roncsok, kiégettek és reménytelenül csüggedők. "Minden nemzedék hátat fordít saját áldozatának" - írja, és ez így zajlik mindaddig, amíg ki nem derül, hogy a nemzedékek tulajdonképpen önmaguk áldozatai (is), így a regény fő kérdései az áldozat, az árulás, a szabadság, a hitre való sóvárgás. Az erkölcs erőgyűjtés - írja Végel -, a cselekvés pedig az erkölcs felfüggesztése, és ennek a törvénynek, illetve a háromgenerációs téveszmének a folyománya, hogy a már jelzett időben, a múlt század hetvenes éveiben diáktüntetések ürügyén "a kommunisták verik a kommunistákat". Az első nemzedék még eredendő bűn gyanánt hordozta sorsában annak az állításnak a következményeit, miszerint "az új világba erőszakon keresztül vezet az út", a második nemzedéket saját fondorlatai temetik el, míg a harmadik nemzedéknek a tanácstalansága válik depresszív érzéssé, számára későn jött a kiábrándulás. A menekülésnek két útja van: az elmegyógyintézet zárt osztálya, ahol üldözöttként jól meg lehetne bújni, és a remélt fordulat után mártírként beülni az időszerű nómenklatúrába, vagy az Oázis Klub, ahol egy ideig felszabadultan és büntetlenül lehet locsogni a felgyülemlő belső feszültségről. Csakhogy az utóbbiban is a tegnapi hóhér sorsa ma már áldozatként teljesül be. A regény a végső összeroppanás előtt azonban tudatosítja, hogy a hajdani egérutakat eltömte az idő: a zárt osztály megszűnt, a Klubot bezárták: most már végérvényesen mindenkinek a maga tükrébe kell néznie. A regényben egymásba fonódó élettörténetek világosan felmutatják, hogy az ábrázolt korban egyfelől a kiábrándult és elkeseredett forradalmárok állnak, másfelől az elégedett szolgák. Lényegében egyik is, másik is kiteljesítetlen emberi sors. Miért lenne akkor jobb, kiteljesültebb sorsa annak, aki a két lehetőség közül nem választva lebeg a kiábrándultság és az elégedettség között, amikor ez utóbbi, az elégedettség tulajdonképpen a szolgaság folyománya?

A regény - részben vagy egészben - valamiféle akart-akaratlan kulcsregényként is olvasható, ám azt hiszem, egy ilyen olvasatnak, éppen a regény által sugallt - mindenkinek megvan a maga sorsa és ahhoz a maga tükre is - értelmezés nyomán aligha lenne különösebb értelme. A kulcsregény - ha ez az - szereplői regényesítve a morális önvizsgálat gerjesztőivé válnak. Nem Élektrák és nem Phaedrák, nem Hamletek és nem is Wilhelm Meisterek, hanem elemzésül szolgáló modellek. Modellek, mint például Judit, aki egy drámából emeli át sorsát a regénybe, majd a regényből vissza egy drámába. Judit története még a biblikus időkből szolgál példázatul. Judit, a hős özvegy az asszírok ostromát azzal állította meg, hogy Holofernész sátorába szökve megnyerte annak kegyét, majd a vezér levágott fejével tért vissza városába, ahol népe ezen felbuzdulva lemészárolta és elüldözte a zsarnok sereget. Végelnél átmodellálódik a történet: Judit hős helyett áldozattá minősül, mert a zsarnok immár személytelen, ezért a világ Juditot áldozza fel. A regényen átívelő másik állandó motívum a parainézis, az okító intelem, tulajdonképpen Gábriel apjának búcsúlevele, amely egyszerre szólítja meg fiát, de annak hajdani elvtársát, majdani nevelőapját is. A Wilhelm Meisterre tett utalások mellett ez a búcsúlevél kellene hogy Gábriel "nevelődését" szolgálja, de igazából nevelésének könyvét az Oázis Klubban játszott drámai előadás adja kezébe.

A dráma nem véletlenül került szóba már nemegyszer Végel László nevelődési regénye kapcsán. A szöveg érzelmi-értelmi hőfoka a dráma nyelvéhez hasonlatosan magas intenzitású, emocionális és akarati hőfoka magas, megszólalása fogalmi-logikai inkább, mint a próza-poétika által leírható, ám mindvégig áttetsző és áttekinthető. A szereplők kivétel nélkül alaposan átgondolt, megfontolt, szentenciázó nyelven beszélnek, és ami az írói tökély bizonyítéka, ez a fogalmi, bölcseleti beszéd egyáltalán nem válik a regény kárára, nem nehezíti el befogadását, hanem - megint csak a dráma fogalomtára - választásra kényszerít. Ezt a drámai formaélményből fakadó alternatív késztetést azonban kiválóan ellensúlyozza a történet epikai gondozottsága, a jelen és az emlékezések egymásba történő átömlesztése, a szüzsé többszöri összefoglalása, a dialógusok emelkedettségét a közvetlen cselekedetek leírásával való megtörése, ami összegezve morálfilozófiai (ön)vizsgálatot magába foglaló prózai alkotást eredményezett. A morális üzenetet leválasztva róla leszögezhető, hogy prózai mestermunka. De ne válasszuk le róla az etikai-erkölcsi üzenetet sem, és jegyezzük fel jegyzetfüzetünkbe egyik lehetséges életmottónként Végel végkövetkeztetését: ". e szürke korban csak az lehet boldog, aki nincs összhangban sem a világgal, sem önmagával".