Fekete J. József
A 75 éves Ács Károly köszöntése

"Ne higgyél nékem, hidd el énekem."

A jugoszláviai hatalmi fordulat évében, amikor megkezdődött az ország tervszerű és módszeres szétrombolása, valamint Szerbia polgárainak nyomorba züllesztése, Ács Károly (1928) komolyan gondolhatta, hogy már mindent elmondott, amit a poézis által közlendőnek vélt. Az 1988-ban megjelent Összes versei című gyűjteményének szerzői jegyzetében olvashatjuk a költői életművet lezárhatóvá és egyben lezárttá nyilvánító kijelentését: "...talán nem kell firtatni, hogy joggal-e vagy sem ítélem a magam majd negyvenöt évi verstermését immár befejezett, lezárt, lekerekített egésznek, amihez már nemigen volna mit hozzátenni." Ezt a szenvedélymentes, racionális ténymegállapítást a poétikai gyakorlatban is igazolni kívánta. Verseim végére című költeményének záró soraiban például imigyen:

s romlik a szó, elfolyik a szöveg,

marad a pőre váz; akármit mondok,

nem fontos már: könnyű szívvel teszek

- hosszú mondat volt - a végére pontot.

A versek végére kitett pont, miként később kiderült, nem a befejezést, hanem inkább a megtorpanást jelezte. Ács Károlynak ugyanis 1995-ben mégis megjelent egy kötete Újvidéken, Ráklépésben címmel, majd 1999-ben Szabadkán az Összes versei folytatása, egyben pótlása, kiegészítése, Az anyag panaszai. Újfent a lezárás, a befejezés (ál)szándékával, lekerekítvén a költői utat, hiszen Ács első verseit is ebben a városban írta, s egy nagy kanyarral ide tért vissza - talán csak a kiadójánál tett látogatás idejére - a második, illetve immár harmadik nagy összegzés szándékával, hiszen az összes mellett válogatott verseit is megjelentette Ének füstje, füst éneke címmel, 1976-ban. Ezek a költői kvázi-búcsúk többek a pályaszakaszok lezárásánál. Ács egy-egy versét, hajdani zsengét vagy töredéket, forgácsot több kötetébe, vagyis más kontextusba is besorol, így a vers helyzete módosít a vershelyzeten, a kontextus által nyeri el többértelmű, ambivalens teljességét. Új értelmet kapnak a régi versek, ami által új versekké lesznek. Költőnkre egyébként már az indulásától kezdve jellemző a poétikájára és költészetére történő, kételkedő, ironikus visszatekintés, ami nem csupán nagy, kompozíciós konstrukciókban, hanem párversekben és palinódiákban tárgyiasul. Ennek kapcsán állapította meg Ács költészetéről Bányai János, hogy "a belső ellentétek költői feltárása [...] stabilizálja a költői életművet, zárt, autentikus szervezetté építi".

Az ötven év születésnapi verseit összefogó, Ráklépésben című kötetet lezáró, harminchat évvel korábbról keltezett, A születés pátosza című költemény utolsó előtti szakasza már előrejelzi az életműre való visszatekintés és a folytatás minduntalan jelen levő szándékát:

Kellek, vagyok. Sok költemény-forgácsot
pattant le még énrólam az idő,
hogy elférjek a halálban. (...)

Kérdés, hogy a negyvenöt évi költői termést lezárttá nyilvánító értelemnek fölibe kerekedett-e a verset melengető érzelem; a megszólalás kényszere ösztönös, visszafojthatatlan erővé hatalmasodott-e, vagy Ács Károly csak egyszerűen képtelen vers nélkül élni. Költői a kérdés. Ács ugyanis önként vállalt hontalanságában, a kilencvenes évek derekától Németországban, Kölnben is költő, és az is kíván maradni. Magyar, és vajdasági. Talán Kálnoky Lászlóval együtt vallja, hogy "vallomás, de póz is a költemény", ám ebből Ács már csak a vallomást vállalja. Ez a magatartása egyébként már a Csönd helyett vers (1959) című, második, egyébként Híd-díjjal jutalmazott kötetétől keltezhető, amely rímekbe szedett vallomásokat, magándaloknak nevezhető költeményeket vonultatott fel. A megértés, és a szerelem hirdetésének helyére az életféltés és a kiábrándultság tapasztalata került a harmadik kötet, a Menetrend dicsérete (1968) egzisztenciális indíttatású verseibe.

Az egzisztenciális kényszerből vállalt önkéntes száműzetést közvetlenül megelőzően a költőnek nem csak módja, hanem szüksége is volt az élete addigi szakaszának áttekintésére, felülvizsgálására, átértékelésére. A születésnapi versek ráklépései így jellemzően az 1994-ben írt költeményektől indulnak visszafelé, 1945-ig, egy-egy periódust ugorva hátrafelé az időben, majd onnét versenként ismét előre haladván, elbizonytalanítva, hogy tulajdonképpen merre is az előre és merre a visszafelé - sejtetvén, hogy ez a kötet is olyannyira visszatekintés, mint előrepillantás.

Ács költészetének visszavonhatatlan hozadéka, hogy utat nyitott az intellektuális poézisnek a vajdasági magyar irodalomban, hogy lehetővé tette a versről szóló versbeszédet. A korábban poézis-ellenesnek vélt élményeket is költőivé minősítette, zárt, fegyelmezett formába öntötte, és ez által teljesítette ki költői világát. A kézzelfogható ingerekre mindig a tapasztalat hitelességével reagált. Esetében a vers minél szebb ruhába való öltöztetése egyenes arányban meztelenítette a nihillel gyakran megkísértett létérzést. Már nagyon korán megjelent költészetében a szonett, a rondel, a szonett-koszorú, sőt nála paradox módon a szabad vers is olyan fegyelmezett, mint a jambus, eleve sugallva, hogy a tökéletes forma és a tökéletes illúziójára se törekvő valóság párbeszéde csupán ironikus felhangú lehet. Ezt sugallják mintaszerűen megkomponált rímei is, amelyek együtthangzása gyakran a dal képzetét kelti, engedvén a manierista játékösztönnek, noha a vers a daltól nagyon távol álló belső feszültségekből fakad. Ez a szellemes, a tanult költő feszes formaművészetétől túlszabályozott, de mégis magával ragadó poézis élvezetesen szól arról - miként kritikusa, Vajda Gábor írja -, ami önmagában lehangoló és magánügy, ami senkit se érdekel, mert kivethetetlen teherként szinte mindenkiben megvan.

Az egymástól nagyon távolra eső fogalmak közelítése által nyert új minőség a Ráklépésben című kötetben a teljes önközpontúság, hiszen a költő végtére is saját születésnapjait jelöli meg egy-egy költeménnyel: "Jók az ünnepek, az évfordulók, / jó, hogy számoljuk napjainkat, / mert keménység kell nekünk és bizonyság, / hogy ne boríthasson fel, ami ingat." (Pillantás vissza és előre, 1946). A bizonyság és a napok múlásának a tárgyilagos felmérése, valamint a versek keltezésében is megnyilvánuló dokumentálása az önszemlélet és az ön(újra)értékelés felé irányítja a költői vizsgálódást. Így állandó motívumként jelentkezik a versekben a halálnak a születéstől jelen levő és egyedüli megkerülhetetlen tényként tudomásul vett egyöntetű realitása, az élet és a pillanat tartamának, egyben tartalmának a viszonylagossága és - az önirónia. Magát például "kiérdemesült Anonymus"-nak, "az Újmagyar Siralom névtelen szerzője"-ként jegyzi (Újévi körtelefon, 1991), költeményeit "alig-létben" született "alig-versek"-nek nevezi (Új verseim elé, 1994), éles ellentétben azzal a formaművészi tökéllyel, ami bölcselő költeményeit, epigrammáit, az időszerű tartalmakat hordozó, de a szólamversekkel teljesen ellentétes "rázós gondolatait" simulékony lejtésű sorokba szedő lét-szelet meglátásait egyaránt jellemzi. A többszöri költői számvetés után a fragmentum, a töredék, az ötletvers, a forgács lett Ács egyik meghatározó műfaja:

Volt Ács,
Nincs Ács.
Csók? Láz?
Csontváz.
Korbács?
Virgács!
S írás
sincs más:
forgács.
(Epilógus, 1983)

Ács Károly kétszeres Híd-díjas vajdasági költő, Bazsalikom-díjas műfordító. Ő beszélt talán első ízben nemzedékről a huszonnyolcasok (Ács Károly, Dér Zoltán, Fehér Ferenc, Kalapis Zoltán, Kopeczky László, Sáfrány Imre, Vukovics Géza) kapcsán. Nemzedékről, amelyet a háború utáni új irodalmi koncepció lendülete röpített pályaívén, de több ízben - a megálmodott és a tényleges valóság ütközéséből eredően - elbátortalanodott, s ebből következően egyfajta végelszámolást tartott. Ács jellegzetesen urbánus költő, a vajdasági magyar költészet poeta doctusa, aki keserű szkepticizmussal mérlegeli "az alkotási kérdésekké változtatott életkérdések" egyre szűkülő körét. Korábban ugyanis a kozmopolitizmus fűtötte, az emberiség fogalomkörében gondolkodott, fordítói tevékenysége pedig az egymástól idegen kultúrák közelítését szorgalmazta, hogy az alkotói kérdések közötti erőteljes vergődése poétikus nosztalgiává változzon. Ekkor már végigcsorgatta magában a nemzet és a nemzetiség létproblémáit és eljutott saját életkérdéseinek fanyar gúnnyal való elszámoltatásáig, közben a kozmopolitizmus horizontját a kilátástalanság, a perspektíva nélküliség, a nihil feltételezett pontjába fókuszálta.

Újabb verseiben a léttelen lét élményének kifejtésére vállalkozik Az anyag panaszai kötetben Ács, immár nem csupán a költészet, hanem a fordítás és a szerkesztés eszközeit is felhasználja mondandója kiteljesítéséhez. Alanyi moralitása a létbevetettség és a társtalanság ellen tiltakozik, de nem emelt hangú, kitartott sikollyal, hanem lírai tényközléssel. A meditatív lírai szerepvállalást, a pózt, ezekben a versekben már felváltja az etikus tartású ember erkölcsi fölényét hangsúlyozó nyitottság, az irónia és az önirónia, folyton az összevetés, az egymásmellé állítás többlete felé tapogatózva. Költő esetében ugyanis a morál a nyíltságot, a kérdésfeltevés bátorságát inkább feltételezi, mint a társadalmi elvárások beteljesítését.

"Sötét halál, vakondsors, gonosz űr, közömbös Isten!" - így összegzi létélményét 1948 májusában Belgrádban, amivel szemben, ugyanebben a versében a poézisban talál erőt a továbblépéshez:

Ne higgyél nékem, hidd el énekem:
szavakkal szépít meghibbant hitet,
hogy él az Isten és nincsen halál.
(Sestina a hitről)

de a szavakhoz való menekülés csak álmegnyugvást hozhat, ösztönzést az újabb átgondolásokra. Az Üzenet odaátról (1951 - 1991) például a Rákosi-korszak magyarországi magyarját szólította meg, de negyven év múlva megváltozott a viszony, az "itt künn s ott benn." helyet cserélt, s az üzenet egyszerre csak a határ jugoszláv oldalán élő magyarokhoz érkezett. A Karácsonyi ballada 1948-ban általában szólt a kiskatona értelmetlen haláláról - Ács szerint még az is meglehet, hogy egy Csang Kai-sek katonát örökített meg -, igazi tárgyát és mondanivalóját azonban csak 1991-ben, a horvátországi háborúban, a magyar kiskatonák elestével nyerte el. Ács tehát végeredményben "helyzetbe hozza" költeményeit: a palinódia, az újraéneklés vezeti vissza korábbi létélményéhez, annak megfogalmazásához, azon túl pedig a jelennel való párhuzamba állításhoz. A földönfutás megtapasztalását, az otthon elhagyását, a félemigrációs élet megosztott létformájának megszenvedését, a tehetetlenség tudatának a kényszerét földolgozva a paradoxonba, a grammatikába, az iróniába és öniróniába menekül a költő; egyfelől a vers nála mindig feszes és mindig pontos formája, másfelől pedig a játék szeszélye tragikus felismeréseket revelál az olvasóban. A társadalmi-emberi összeomlás panaszdalai a vajdasági magyar költő németországi, balassis kujtorgásai során egyre inkább befelé érlelődnek. Kihagyások, elcsuklások, pontokkal jelzett szavak sokasodnak a vers testében, újabb tereket nyitván a folytatásra, a továbbgondolásra, az átértelmezésre, végül pedig, mintegy nyomatékosítván, hogy az idegenben is vajdasági magyar költő jó költő maradt, de többé nem vállalja se a könyve, se az életműve összegző lezárását, azt a kegyetlen vagy kíméletes utókorra bízza. Mindannyiunk örömére érkeznek hozzánk versei Németországból, s rövid időre most idehaza köszönthetjük magát a költőt is, akinek munkában megtartó egészségét Isten figyelmébe ajánljuk.