Fekete J. József
Életről és történelemről

Töprengések

Amennyiben sikerült kellően elundorodnunk a történelemtudomány eredményeinek vulgáris elferdítésében jeleskedő, a napi politika szintjén megjelenő, hosszú távú stratégiát kiszolgáló interpretációkból, amelyek a magyar és a szerb nép viszonyának alakulását a Vasilije Krestić és Čedomir Popov tevékenysége által kijelölt nyomvonalon alakítják a szerb történelemtudomány "mítoszokra alapozott nemzeti történelemfelfogás anakronisztikus modelljéhez", bizakodással és felüdüléssel olvashatjuk Ózer Ágnes könyvét (Élet és történelem. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2002.), és azonnal sajnálhatjuk is, hogy ez a könyv szerb nyelven nem olvasható. A bizalmat persze nem az kelti a könyv szerzője iránt, hogy szembefordul a gyomorforgató félremagyarázásokkal, a nemzeti bezárkózással, amely például a Vajdasági Múzeum 1997-es állandó tárlatán oda vezetett, hogy "Vajdaság többnemzetiségű összetétele nem kerül affirmatív elbírálásra, sőt ezt a szerb nemzeti érdeket zavaró tényként kezelik", hanem a szerző tárgyilagossága, hivatása iránti elkötelezettsége és felelősségtudata. A történelemtudománynak ugyanis egyfelől a pontos kronológia az alappillére, másfelől pedig a kronológia alapján felsorakoztatott események, történések tárgyilagos számbavétele, ami kiállja a különböző ideológiák, a tizenkilencedik századtól kezdve feltámadó nemzeti érdekek, illetve a hatalmi aspirációval rendelkezők által gerjesztett kvázi nemzeti érdekek megvalósulását alátámasztani hivatott politikai interpretációjának nyomását.

Ózer Ágnes tárgyilagossága nem csupán Újvidék és vele egyetemben a tartományban élő népek együttélése történetének, illetve a város művelődéstörténetének fejezetről fejezetre vezető megírásában nyilvánul meg, hanem abban a szándékban is, amivel - a maga példája mellett - Vladimir Ćorović, Thim József és Kállay Benjámin munkásságában felmutatja a magyarok és a szerbek viszonyát taglaló történelemkutatás és -írás elfogulatlannak minősülő útját.

Se nem szépít, se nem túloz, erről már könyvének első fejezete is meggyőz bennünket. Újvidék várossá válásáról szólva esze ágában sincs valamilyen folytonosságra hivatkozni és az ott lakó népek egységéről beszélni, ehelyett azonban szól diszkontinuitásról, illetve a vallási és nemzeti tarkaságból és az egymásrautaltságból eredő érdekek állandó egyeztetésének szükségességéről. Tényként mondja ki, hogy a város az 1690 után Magyarországra tömegesen beköltözött szerbek legnagyobb központjává lett, és hogy "az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején viszont a különböző nemzeti érdekek összeegyeztethetetlensége miatt történelmének legnagyobb rombolását élte át". A sorsfordító pillanatok közül az első világháborút követő időszakról elmondja, hogy az itteni magyarság nehezen épült fel az anyaországtól való elszakadás traumájából, majd hogy "a második világháborúban a várost nem érte nagyobb méretű rombolás, viszont az 1942-es 'hideg napok' idején, a háromezer újvidéki szerb és zsidó, köztük számos magyar, majd 1944-ben az ártatlan ezerötszáz magyar és az eddig meghatározatlan számú német és szerb lakos kivégzése mély sebeket hagyott a város lakóinak lelkében". Miután megállapítja, hogy Jugoszlávia szétesése és a háború után sokan elhagyták a várost, ami azonban százezer új lakost kapott: menekülteket. "De azért - zárja le a tablót - Újvidéken az óvodától az egyetemig még mindig álmodnak és beszélnek magyarul még akkor is, ha vannak olyanok, akik ezt másként szeretnék."

Anyanyelven álmodni és beszélni édeskevés azokkal az olyan fejekből kipattanó, tervszerűen megvalósításra kerülő akarásokkal szemben, mint a hírhedt Memorandum készítőié, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia tizenhat tagú bizottságának a tizenkilencedik századi szerb nemzeti programot, Ilija Garašanin Tervezetét időszerűsítő koponyáié, de ezt már én fűzöm hozzá, mert ez már nem a történész dolga, számára ez nem járható út, különben ugyanabba a hibába esne, mint számos a szakma hitelét manapság elkótyavetyélő szerb kollégája. A szerb történelemírás hungarofóbiás vonulata azonban mélyebb gyökerű, állapítja meg Ózer Ágnes, amikor Stanoje Stanojević 1908-ban megjelent művével kapcsolatosan a nemzeti frusztrációk és bizonytalanságok gyógyításának módszertanát, mint a nemzeti befelé fordulás és elzárkózás biztos jelét észrevételezi, amit kötete végén a Vajdasági Múzeum már említett kiállításának példájával szemléltet: "a tárlaton a vajdasági magyarok történelmi helye elferdítve, meghamisítva definiálódik, s ebből számos ellentmondás ered". Ismét óvatosan fogalmaz a szerző: sokkal több, mint ellentmondás ered azokból a tervezett és szándékos elhallgatásokból, elferdítésekből és alaptalan állításokból, amelyek a nemzeti kizárólagosság vitorláját duzzasztó szeleket támasztanak, ha mást nem, az egymás (történelme) megismerése lehetőségének vetnek gátat, ami köztudomásúan alapja az egymás értékelésének és megbecsülésének, egyben pedig feljogosít a mindennemű melldöngetés elítélésére.