Fekete J. József
"S támad majd új eretnek"

Tóth Béla: Elnapolták a holnapot. Sziveri János Művészeti Színpad, Múzsla, 2003

A vajdasági magyar irodalomban nem csupán hangulatuk, hangzásuk, politizáltságuk és lázadásuk, hanem írásképük miatt is páratlan, ennél fogva azonnal fölismerhető verseket ír Tóth Béla, bár munkái szakmai behatárolásához megfelelőbb a költemény kifejezést használni, mint a verset. Oly módon írni, ahogy azt Tóth Béla teszi, csak az képes, aki nem tekinti érinthetetlen szentségnek a művészetet, sem az életet, vagy bármi egyebet, aki teremtőként viszonyul költészetéhez fölötte áll verseinek és ezáltal veszi birtokába a világot. Így szabadon bánhat a versformával: néhol skandálható ütemhangsúlyos sorokban dübörögnek szavai, másutt teljesen szabadon alakítja sorait, strófáit, epigrammatikus futamokat sorjáz, nyelvi leleményeit egészen a viccig sarkítja, azonban mindig szenvedélyesen, energiával, szellemmel telve, őszintén, szókimondóan fogalmazva.

Verseinek szókincse is eltér a hagyományos (szép)irodalmi szóhasználattól: nevükön nevezi a dolgokat, ami esetében nem jópofáskodás, se nem durva gorombaság, olvasó-pukkasztás, hanem a költemény elengedhetetlen, szerves alkotóeleme. Számos olyan szót, sort találunk munkájában, amelyek a nem kellően ráhangolt olvasó számára szellemeskedésnek tűnnek; helyesírási deviációk, betűcserék, kínrímek. ám mind-mind funkcionálisak a költeményben: egy-egy betűcsere nála vélemény, ítélet, világnézeti definíció is lehet. A köznyelvi fordulatok mellett versépítő elemmé emeli az oxymoront, ami után verseiről szólva aligha beszélhetünk bármilyen poétikai kötöttségről, de minek is, hiszen Tóth Béla versei arról győznek meg, hogy a költészet nem magáért a költészetért létezik.

Abban is egyedüli, hogy az írásjeleket az ortográfiai szabályoktól függetlenítve, önálló szabályrendszert alkotva használja, és a kis- meg nagybetűk alkalmazásában is sajátos, értelem-gazdagító logikát követ, helyesírása egyéni. Megfigyeléseinek pontossága a valóságra való rádöbbenésének keserű szatírába forduló kínzó kárörömében revelálódik: költészetének egésze nem egyéb, mint a kisebbségbe kényszerítettség feletti panasz. Ezért, ha arra kérdezünk rá, hogy ezeknek a verseknek van-e egyáltalán grammatikájuk, csak visszakérdezéssel válaszolhatunk: Egy vesző nemzetnek vajon van-e nyelvtana? Költészete mindenesetre van.