Fekete J. József:
Próteusz nyomában

Bálint Péter: Szentkuthy álruhában. Közelítések egy gigantikus napló írójához.
Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003

A Szentkuthy Miklós életművét övező csend és (el)hallgatás közepette 2003-ban két könyv szerzője is foglalkozik e gigantikus, a jelen pillanatban teljességében még föl sem mérhető prózai teljesítménnyel, amelynek külföldi recepciója egyenesen Pessoa, Joyce, Proust mellé helyezi a szerző megismételhetetlen egyediségét. Az eddig megjelent Szentkuthy-értelmezések, könyvek, tematikus folyóiratszámok mellett e két, szinte azonos időben napvilágot látott tanulmány közös vonása, hogy a szerzőt végső soron naplóírónak tekintik, így nem vélhető, hogy Bálint Péter szakmai érdeklődésének homlokterében a napló- és levélírás elméleti megközelítése (Nyílt kártyákkal. A levél- és naplóírásról. Nagyvilág Kiadó. Bp. 2001) vetült volna át a Szentkuthy-életmű távlatára, hanem az életmű valóban naplófolyamként is felfogható, értelmezhető és leírható, miként azt a másik megközelítés szerzője, Molnár Márton írta Napló és regény Szentkuthy Miklós műveiben (Hamvas Intézet. Bp. 2003) című dolgozatában.

Bálint Péter a Szentkuthy-értelmezéseit egybefogó kötetbe a Szent Orpheusz álarcai, a Stílus és téma, A kettősségek bűvöletében és fogságában, valamint az Emlékezések és leírások című fejezeteket egy korábbi, úgyszintén konceptuálisan tematikus kötetéből, az Arcok és ál-arcok (Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc. 1994) című tanulmány-gyűjteményből emelte át a legújabb kutatási eredmények felhasználása mellett átdolgozva a tanulmányokat, hogy az újabb, műveket faggató írásaival kölcsönösen kiegészítsék egymást, és hogy a szerző a naplóírástól a levelezőlap-írásig felfejtse a regényíró szemléletének alakulását, végső soron egy, már amennyire lehetséges, hiteles portrét bontson ki a művek összességéből. A hiteles portréig lehántani a próteuszi egyéniség álarcainak rétegeit még annak ellenére is csak jobban vagy kevésbé jobban sikerült kísérlet lehet, hogy Szentkuthy "a Breviáriumban éppen arra törekszik, hogy emlékeinek és asszociációinak, olvasmányélményeinek és barokk színpadra vitt előadásainak laza füzére révén, ámde több nézőpontból megrajzolt önportrét tárjon elénk". A vállalt feladat annál is inkább kilátástalannak tűnik, hogy Szentkuthy magát "névtelen, definiálhatatlan változat"-ként írta le: ahány személyiséget magára öltött, mindet azonnal vissza is vonta, s ezzel az őrületbe kergette olvasóját, kommentáríróját egyaránt. A feltárásra váró képet tovább árnyalják a szerző vallomásai, naplói, önkommentárjai, esszéi, részben levelezése, el egészen a dedikációkig. Az pedig, hogy "Szentkuthy életművében [...] egyszerűen nem is választható szét egymástól a 'mű' és a vajúdás közben a műről szőtt gondolat: 'mű' és 'nem mű', regénytöredék és kommentárja át- meg átitatja egymást, mintha az opus nem is szólna másról, mint a 'mű' megfoganásának, formába öntésének megannyi ellentmondásos és kínkeserves, reményteli és költői pillanatáról," tovább árnyalja a portré fölé héjazó álarcokat. Ennélfogva tartja Bálint Péter Szentkuthy regényeit egyetlen "gigantikusan részletes naplónak", azzal a kiegészítéssel, hogy a regények gigantikusan részletes naplójához "egy nem mindennapi terjedelmű, bizalmas és magántermészetű napló is tartozik". Bálint Péter azért vállalkozhatott mégis erre a szinte kudarcra ítélt kísérletre, Szentkuthy szellemi portréjának az álarcok lefejtése útján való föltárására, mert ismeretei és anyag-hozzáférése meghaladják a Szentkuthy-regények olvasatát, nem csupán a könyvformába álmodott művekből kellett tájékozódnia, hanem rendelkezésére állt Szentkuthy önvallomásai mellett naplójának nyilvánosságra hozott része, rajzai, levelezőlapjai, feljegyzései, s azt se hallgathatjuk el, hogy Bálint Péternek a szerzői maszkokról, valamint a napló- és levélírásról megjelentetett kötetei alapján bizonyítottan jeles tapasztalata van az írói álarcok le- és megfejtésében.

Tanulmánykötetének a Pfisterer Miklós Szentkuthy Miklósról című fejezetében e bizalmas és naplót író Szentkuthy nyomába ered az - egyébként a naplóírást elhivatottan kutató - szerző, aki arra kíváncsi, mit mond el Pfisterer Miklós (az író polgári neve) Szentkuthy Miklósról, olyan kérdéseket vetve fel, hogy mennyire azonosítható az életrajz és az életmű, alteregója-e Szentkuthy Pfisterernek, illetve hány tükörből verődik vissza a naplóból egy lehetséges szerzői identitás arca. Fedik-e a regényekben megtöbbszöröződő identitások a szerzői entitást? Mi köze a naplóját író magánembernek a műveket létrehozó szerepjátszáshoz? Magánember-e egyáltalán a napló írója, vagy újabb nem- vagy félfiktív alakváltozat? Egyáltalán, tehető-e bármilyen különbség a szerző prózai alkotásai, lírai naplója és funkcionális levelezése között? A maszkok karneváljában aligha találhatott volna Bálint Péter Szentkuthynál jobb alanyt feltoluló dilemmáinak mérlegelésére - ez az alkotó volt a magyar irodalom legtöbb alakmást öltő Próteusza. Hiába reménykedett bárki is az egységes és véglegesen meghatározott szerzői funkcióhoz vezető nyomravezetésben az eddigi kutatások során, Szentkuthy még Pfisterert is félrevezette folyamatos vallomásaiban és önfaggatásai során.

Bálint Péter Szentkuthy-értésének és -értelmezésének jelentős hozadéka, hogy igyekszik megszabadítani az irodalmi közgondolkodást a korábbi értelmezések Joyce- és Proust-párhuzamainak zárványaitól, amit egyébként Szentkuthy távolra utasított művétől, csak a klisék elvetéséhez olvasni is kellett Szentkuthyt, nem pedig poros fiókokba gyömöszölni; a hozzá legközelebb álló, próteuszi rokon lélekként pedig a portugál Fernando Pessoát jelöli meg, jelezvén, hogy az európai (irodalmi) gondolkodásban két, egymástól távol eső, világirodalmi recepciója tekintetében nem igazán "nagy" irodalomban egymást átfedő szemléletek alakulhattak ki közvetlen érintkezés hiányában is. Persze olyan szerzők esetében, akik nem akartak a koruk érvényes kánonjába simulni, hanem új nyelvet, új módszert, új műfajt kerestek létezésük megjelenítéséhez. Ez pedig a szerepjátszás ősi irodalmi módozatának igenlése nyomán jöhetett létre: csakhogy amíg a mélylélektanon nevelődők még a magukra aggatott álarcokat igyekeztek levetkezni írásaikban, addig az ugyanettől az ősi szerepjátszási kényszertől szenvedő, jelen világukban helyüket nem találó "modernek" újabbnál újabb álarcokat öltöttek magukra - minden ábrázolt alakjuk, minden látószögük, minden szövegük más és más alkotói szerep hozadéka, egyéniségeik, személyiségeik a végtelenségig tükröződnek egymásban, az alkotói entitások és funkciók gazdag tárházából üzenve a játék véresen komoly mivoltáról, hiszen a szerző minduntalan és mindvégig önmagát játssza meg tétül, s amennyire fölszabadító érzés egy (szöveg)testben több identitásként megmutatkozni, olyannyira nyomasztó annak a tudata, hogy a személyiség az összetört tükör cserepeiként hullik darabokra. Szentkuthynál és Pessoánál szerencsés módon működött az egyéniségvariánsokat összefogó centripetális erő, az életnek műként való megélését ösztökélő imperatívusz, a művel való állandó kapcsolatot biztosító köldökzsinór bizonyossága: a számtalan alakváltozatot egybetartó egyetlen én. Ez az álarcra maszkot öltő szemlélet tükröződik vissza áltörténelmi és álarcos regényeiből: nem a konkrét eseményt lombosítja regénnyé, hanem a "felmerülő lehetőség sokféleségéből" igyekszik (visszafelé) megérteni a már megtörténtet, és ez a sokféle lehetőség sokféle álarc felöltésére nyújt lehetőséget, immár nem csupán a szerzőnek, hanem a szerzői alakmásoknak, végtelenné tágítva az alakmások, alteregók, szerzői funkciók tükörgalériáját.

Bálint Péter Szentkuthy "botanikus-leíró és matematikus-definiáló" természetéről beszélve a máig páratlan és megismételhetetlen írói törekvésnek a leglényegét emeli ki. Könyvének több fejezetében visszatér ahhoz a megállapításához, hogy bármennyire úgy tűnik is, hogy Szentkuthy életrajzi regényei és a Szent Orpheus Breviáriuma egyes fejezetei a történelmi múlt egy-egy korát jelenítik meg, tulajdonképpen egyik regénye sem történelmi, mert "a történelemben nem a gazdasági és politikai kurzusok változása, népcsoportok vagy osztályok pártérdekeinek megnyilvánulása, az érdekviszonyok szükségszerű összefonódása és kölcsönhatása érdekli, hanem a sokszínűségében és ellentmondásosságában létező ember, akinek a kor nagy vezéreszméitől függően vagy épp azoktól függetlenül kialakított mentalitása, lírai vagy drámai szerepálma, profán életőrülete és szakralitásigénye van." Ezzel a megállapítással párhuzamosan Bálint Péter Szentkuthy természetének kulcsát nem az általa ábrázolt világ ezerarcúságában határozza meg, hanem abban, hogy "mint örvény van jelen a világ egy adott pontján"; végtelen szerepjátékai mögött "azt a végtelen magányra ítélt halandót" látja, "aki azon töpreng, hogy nem történik az írás pillanatában más, mint 'a dolgok általános elmúlásán való csodálkozás, és az emiatti félelem keresi itt a menekülés elveszett útját'" - e két meglátása előlegezi a harmadikat, miszerint Szentkuthy műveit nem szemlélhetjük csak és kizárólag a műveltség manifesztumaként: "ő elsősorban szemlél, és vég nélkül leír, míg az íróelődök bizonyos poétikai és bölcseleti prekoncepciótól indíttatva teremtettek egy 'művi világot'".

Bálint Péter felvállalja Szentkuthy egyik kritikusának megállapítását, hogy az írónál "a nyelv maga a mű, maga a kompozíció", illetve Szentkuthynak azon igyekezetét, hogy az olvasó figyelmét előbb a "stílusra", mint a "témára" irányítsa, s mindehhez saját nyelvi és fogalmi igényességét párosítva nem hallgatja el azokat a bírálatokat sem, amelyek azt megelőzően kerültek a szerzői ouvre-be, hogy Szentkuthy rátalált volna arra a hangra, amellyel stiláris harmóniába orkesztrálta a maga kételyeit a világ realitásaival. Bálint Péter könyve tudatosítja az olvasóban, ezenfelül argumentáltan bizonyítja, hogy "a Szentkuthy-féle univerzumnak saját égboltja és földje, mennye és pokla, istenei, közöttük a legfőbb Isten: Szentkuthy, és ördögei, ormai és mélyföldjei, történelme és logikája, flórája és faunája, Velencéje és Bizánca van."