Fekete J. József
Örömszövegtől paraboláig

Sándor Zoltán: Az élő J.K. Sziveri János Művészeti Színpad, Múzsla, 2003

Merőben új, bár nem elődök nélküli jelenség Sándor Zoltán prózája. Elveti az önvezérlésű posztmodern szövegvilágúság barokkosan bonyolult szerkezetét, és helyébe egy redukált világú, redukált eszközű és redukált stílusú, a hétköznapi valóság banalitása fölé programszerűen nem emelkedő prózavilágot helyez. Állandó hőse, a kafkai (és önéletrajzi) allúziót sejtető J.K. nyelvében ugyan nem, de cselekedeteiben, még inkább gondolataiban igyekszik meghaladni az intim szféra kis tragédiáiba dermedt miniatűr aktivitásainak minimalizmusát, s ennélfogva, az elbeszélés posztmodern versus minimalizmusa az elbeszélt metafizikai cselekménnyel egyetemben egyfajta példázatokká, parabolákká minősítik Sándor Zoltán írásait.

Első pillantásra olyan örömszövegeknek tetszenek a kötetbe foglalt írások, amelyek az "ágy és a WC-kagyló között" születve élik efemer életüket, ám ahogyan előbbre jutunk a könyvben, kibontakozik szerkezetének íve, gondolati háttere, metafizikai magnetizmusa. Az írások alaphangját a praenatális paradicsomi állapotból a való világba csöppenő hős eleve undorral és elvágyakozással teli, cinikus világszemlélete határozza meg. J. K. cinizmusa azonban egy ponton túl már bölcseletbe fordul, igyekszik felfedni a földhözragadtság, az életbevetettség és a lét banalitásának misztériumát, a vele, körötte történő események pedig szentenciázó parabolákká szerveződnek.

Ugyanilyen megmagyarázhatatlan misztériumként jelenik meg a szövegekben az idő és annak múlása. Sándor Zoltán nem csupán az ontológiai magyarázat keresésére indul szövegeiben, hanem írásának szerkezetét is az idő múlása határozza meg. "Az idő múlt." Ezzel a tőmondattal olyan szerkesztési problémáknak veszi elejét, amelyek megoldása és áthidalása érdekében más szerzők fabulán tépelődnek, logikus felvezetést építenek, szerkesztési trükköket kombinálnak. Sándor Zoltánnak elég, hogy "az idő múlt", számára ugyanis a zománcnál fontosabb az edény, fontosabb egy fűszál a sivatagban, mint rózsakert a Paradicsomban. A poénkodástól a metafizikai bölcselkedésig ívelő szövegek harmadik nagy talánya az álom, ami átjárhatóvá teszi a lét és a nemlét közötti világot. A fiatal J.K. a nemlétből a nemlétbe vezető élete során minduntalan az átváltozási lehetőségei és állandóságának kényszere között vergődik: a tükörből bizonyára a szerző önarcképe tekint az olvasóra, egy olyan szerzőé, aki szemmel láthatóan helyes ösvényen indult el a prózaírás útvesztőjében.

Sándor Zoltán egyike azon szerzőknek, akik az internetes közlési lehetőségek kihasználásától jutottak el a nyomtatott könyvig, aminek esetében annyi az előnye, hogy a kisprózáit a szerzői szándék rendezi sorba, és ezáltal egy olyan szerkesztési ív bontakozik ki az olvasó előtt, amit az Internetről olvasott szövegek akcidentális sora képtelen megjeleníteni. Mindenképpen olyan előny, amit az 1973-ban Nagybecskereken született szerző a maga javára fordított első prózakötetében. Korábbi kötetében verseit adta közre Sár címen, ugyanakkor társszerzője volt a Simogasd meg az árnyékod novellagyűjteménynek, a Tetszőleges irány versantológiának, a Bábel 2000 és a Bábel 2001 esszéköteteknek és a Térfoglaló című tanulmánygyűjtemények. Ez a különböző műfajokban történő megmutatkozása arra utal, hogy mélyen elkötelezte magát az irodalom mellett, mostani prózakötete pedig arra enged következtetni, hogy a számára legkézenfekvőbb műfajt is megtalálta, ám az írásbeli megnyilvánulás más területein is számolni kell Sándor Zoltánnal.