Fekete J. József:
A magányosság pszichológiája

Bálint Péter: Szembesítések. (Naplók) Leuven 1996 - Párizs 1999. Felsőmagyarország Kiadó - Szépírás Kiadó, Miskolc-Szolnok, 2003

Hogyan is került Bálint Péter a naplóírás közelébe? Mindenekelőtt elméleti úton, amelynek ösvényét éppen 1996-os, valamint 1999-es őszi leuveni, valamint párizsi tartózkodása során taposta. A 2001-ben megjelent, Nyílt kártyákkal. A levél- és naplóírásról. című esszékötetében (Nagyvilág. Bp.) foglalta össze a levél- és naplóírás alkotás-lélektani, antropológiai, írás-szociológiai, kultúrhistóriai és szociokulturális, kor- eszme- és stílustörténeti vizsgálata során szerzett ismereteit és mondandóját. Az irodalmi naplók és az írók naplói irodalmi műalkotásként olvashatók - szögezte le Bálint Péter e nagyszerű, továbbgondolásra sarkaló könyvében -, ám a napló mégis magántermészetű műfaj, ami bensőségesebb dialogikus viszony kialakítására képes az olvasóval, mint például a regény, ám ami az olvasói kíváncsisággal szembeszegülve, a műfaj poétikai szabályainak és természetesen az író szándékának megfelelve, bizonyos dolgokat kimondatlanul, takarásban hagy: az író magát játssza meg benne, akár, mondjuk egy regényben.

Az egyebek között Szentkuthy Miklós naplóját is kutató szerző a korábbi, időszakos feljegyzései, cetlizései, füzetbe vezetett önfaggatásai, párizsi, müncheni, barcelóniai, bordeaux-i utazásai során szerzett térélményeinek memorizálása mellett igazán komolyan belgiumi ösztöndíjas tartózkodása során kötelezte el magát a rendszeres naplóírásra, de nem amiatt, mert a leuveni könyvkereskedésekben és antikváriumokban felellet relikviái között a naplóíró írók műveinek több nagyszerű példája is szerepelt, nem is az egyetemista évektől legkorábbi író-mestereként imádott André Gide-művek ösztönözték e vállalást, hanem nagyon egyszerűen és nagyon emberi módon, az otthonától, a tanulást és az alkotást egyesítő, meghitt saját szobától elválasztó, ezerhatszázötven kilométeres távolság, az itt-lét és az otthoni nem-lét között érzett nagy-nagy távolság, az idegenben rászakadó magány rettenete, a kívülállóság, pontosabban a kirekesztettség nyomasztó szorongása indukálta a világ és az én viszonyának e sajátosan öntematizáló cselekvését. Lélektani késztetés vezette inkább az író gondolatait, mint szigorú program; a program talán formailag terelte mederbe a mindennapokról egyre nyomasztóbb tudósításokat adó feljegyzéseket, különben aligha fordulhatott volna elő, hogy a naplóíró csupán egyetlen alkalommal utal benne a készülő regényére, egyszer egy tervezett művére, egyszer ösztöndíjas kutatásának témájára, és alig néhányszor megkezdett, olvasmányélményeiből örvényként előhullámzó esszéire. A napló azonban véresen komoly dolgokkal foglalkozik, és nem kerülhetjük el abbéli érzésünket, hogy műalkotásként megkomponált szöveget olvasunk, a szerzői önvizsgálatok és környezet-tapasztalatok újra és úja föltoluló honvágyat korbácsolnak, amelyeknek egyre nehezebben áll ellen a szerző, vagyis a (regény) hős(e), akinek egy hűvös őszi koncerten szerzett meghűlését a napló utolsó bejegyzése tragikus katasztrófává növeszti, az albérleti szoba apokaliptikus rendetlenségében ez a tragédia csak azzal oldható fel, hogy a naplóíró összecsomagol, és elindul haza, feleségéhez, negyed éven át nem látott családjához, nekivág az óceánnyi távolságnak, a saját szobától elválasztó ezerhatszázötven kilométernek. Akár egy regényben.

Végső soron a magány indukálta a leuveni naplót, mi sem természetesebb, hogy a szerző, bár egy passzus erejéig eltépelődött a magányosság fogalmán, amit valójában én is két módon érzékelek: az egyik változata a saját szobát megtestesítő, kontemplációt segítő belső elmagányosodás, a másik pedig az elemi, zsigerekig ható magányosság-érzés, amit férfiember a seregben, férfi és nő a kórházban, gyermek idegen nyelvi környezetben élhet meg, hogy olyan végletekbe azért ne menjünk, mint amilyen Gulliver, vagy Robinson magányossága lehetett: "A magánynak azt hiszem két fajtája van; az egyik az elrévedésnek, a lélekbe zárkózásnak, a tudat és a lélek működésére összpontosításnak az állapota, amely nélkülözhetetlen az alkotáshoz, ezért a gondolkodó ember számára természetes létállapot. A másik az a végtelen búskomorságot, mély apátiát, gondterhelt álmodozást és állandó elvágyakozást jelentő lelkiállapot, amely a száműzött, társasági körökön kívül rekedt embert jellemzi, aki otthontalansága és társtalansága okán mindig is késztetést érez arra, hogy elmenjen valahova, mindegy is hova, csak el a megszokott és elviselhetetlen környezetéből, amelybe nem tud beilleszkedni. Egy valamiben a magány mindkét fajtája megegyezik: a magányos lélek állandóan úton van, ha csak képzeletben is, állandóan átalakulóban van az egyik létállapotból a másikba, úgyhogy bajosan tudná a koordinátáit megadni." Ezen megfontolások nyomán már biztos, semmiféle munkanaplóról nem lesz itt szó, hanem arról a jellemdeformáló magányról, amely "felemészti az agglegények és özvegyek életét [...], megkeseríti az idősödő emberek napjait, s végtelenül rigolyássá és megközelíthetetlenné teszi őket, s elveszítvén az emberek közösségével a kapcsolatot, bármire is képessé válnak: az őrülettől az öngyilkosságig, az alkoholizmustól a szexuális aberráltságig, az elzülléstől a közveszélyessé válásig." Ez a gondolatmenet, akárcsak a többi is, megtalálja a maga formáját, egyfajta végső definícióját, ami azonban Bálint Péternél is inkább kérdés formáját ölti, akárcsak az általa bensőséges szeretettel olvasott Szentkuthy Miklósnál, jobban bízva a kételkedés bizonyosságában, mint a végső definíciók helytállóságában. A végtelen magányosság Bálint Péter esetében az emlékek gyorsfénykép-szerű, tehát különösebb művészi igény nélkül készült lejegyzését és a nyelvvel való bíbelődést, vagyis a feljegyzések stilisztikai javítását indukálják. Valóban úgy tűnhet, hisz magának is úgy tetszett a naplóírás idejében, hogy a naplóvezetés tulajdonképpen az írás előli menekülés, legjobb esetben az írásra való felkészülés, a napló azonban szinte a kezdetétől fogva önálló életre kel és önállóan működő műalkotásként szervesül egységbe, vagyis "az ihlet és az éberség együttesen hozzák létre a formát".

Az 1999-es párizsi napló nem egy tervezett mű kísérődokumentuma, műhelydarabja, munkavázlata, hanem önálló alkotássá szervesedő elmélkedés-folyondár. Mesterségében megedződött alkotó munkája, aki már nem hagyja a napi benyomások csapongását beívódni a műbe, hanem csak másnap, újraélve az eseményeket, jegyzi fel immáron mederbe terelt gondolatait. Ezt a naplót már nem a külső, a megtapasztalt események komponálják szétszóródó egységbe, hanem az alkotói szándék, amely eleve mások elé kívánja tárni a maga tépelődéseit, vívódásait, az írói mesterség szakmai oldalán felvetődő kétségeit, a nyelvi éberség állandó izzásban tartását, és mindezekkel a szakmai dolgokkal párhuzamosan a kálvinista erkölcsi normákba való kapaszkodás önfaggatásait. Az egy hónapot átfogó napló terjedelme két és félszerese a három hónap magányát rögzítő leuveni naplónak, kompaktságát a szerző néhány 1995-ös, úgyszintén Párizsban készült feljegyzésének beiktatásával nyomatékosítja, láttatván, hogy tervezett és szervezett szöveget kívánt a naplójával létrehozni, Pessoa "Mindig csak másnap írok mindent"-megfontolásával, akkor lejegyezvén az újraélt élményt, amikor már hű képet képes árnyalni lelkiállapotáról. Kötetlenül, korlátok nélkül, gátakat figyelmen kívül hagyva írni - ez a naplóíró igazi célja, munkájában is élve azt a szabadságot, amit ösztöndíja tett lehetővé számára, vagyis hogy akkor és azt tegye, amihez éppen kedve tartja. Ezért nincs külön művészi témája a naplónak, az események nem kötelezően időrendi sorrendben sorjáznak benne, töredékessége folytán elveszíti filmszerűségét és fittyet hány a tematikus aránytalanságokra, hiszen nincsen olyan elvárás, ami megkötné a naplóíró kezét. Végső bírája ugyanis önmaga, mert a maga életét játssza meg tétként a naplójában, s játszhat mindvégig nyílt kártyákkal, de akár sunyin el is fedheti lapjait, a naplóíró maga tesz vallomást, maga tanúskodik és maga bíráskodik. Ítéletének igaz vagy hazug volta a napló olvasója előtt is megvilágosodik, ugyanis "minden mondata, köntörfalazása vagy magamentegetőzése elárulja, hogy miként is kell gondolkodnunk róla, mennyire tartsuk szavahihetőnek saját pörében elmondott vallomásait". A napló Bálint Péter megtalált műfaja, hiszen olyan szerző, aki évtizedek óta a saját potréját igyekszik vázlatokban megrajzolni, és e tevékenysége során a lélekbúvárkodás és az emlékidézés kerül előtérbe, második síkban hagyva a valóságot, bár ez távolról sem jelent őszintétlenséget is, hiszen a szerzői én - miként a naplóban jelzi -, nem a vallomásokban és a töredékekben keresendő, hanem "a gondosan szerkesztett mondatokban". A folyamatos önvallomásnak azonban léteznek diszkréciós határai, amelyek nem őszintétlenséget generálnak, vagy valamiféle öncenzúrából eredeztethetők, sokkal inkább a helvét hitű szerző erkölcsi magatartásából fakadnak.

Ez a napló is, akárcsak a belgiumi, regényként olvasható. Nem önéletírásként és nem is tudatfolyam-leírásaként, valami más, valami harmadik olvasata van, amely a kompozíciót katedrálisként kicsúcsosító, november elsejei, halottak napján írott fohásza, a nagyapát megidéző, Az oroszlánok vermében című imája mélységes intimitása és a mesterségének nyelvi-szakmai-etikai kérdéseivel vívódó szerző vallomásossága, valamint a világ nagy misztériumain, a szerelmen, a halálon, a léten töprengő ön- és világfaggató egyetemessége között található meg. A "végtelenül leíró és fesztelenül mesélő alkat"-ú szerző tulajdonképpen egyetlen mű szüntelen írásán és újraírásán dolgozik, ez pedig az öntematizálás regénye.