Fekete J. József
"Ügyesen szétgondolt olvasat"

Zalán Tibor: Papírváros II. (Eltévedve). Kortárs Kiadó, Budapest, 2002

Aki berzenkedik a nemi élet irodalmi alkotásban való megjelenítésétől, az előbb vegyen néhány leckét a (távol)keleti irodalmakból, vagy akár a középkortól indulva Rabelais Mestertől, és ezt követően kezdjen csak bele Zalán Tibor regényébe; akit bántanak a nemi szerveket a nevükön nevező kifejezések egy szépirodalmi szövegben, az inkább kezébe se vegye ezt a könyvet; aki pedig kedveli a több szinten strukturált, "ügyesen szétgondolt olvasat"-ot nyújtó, vegyes műfajú, artisztikus prózát, az lehetőleg olvassa el ezt a könyvet.

A regény egy naplóval kezdődik, amely magán viseli a szerzője javításait, kihúzásait, s egyfajta talált tárgyként működik a szöveg egészében: rövidre fogva, stilizálatlanul beszéli el a naplóíró (fiatal) nő találkozását, majd hónapokig tartó szenvedélyes szerelmét egy magánál jóval idősebb, gyanús egzisztenciájú férfival, el egészen e szerelem gyümölcsének elvetéléséig, miközben az egész történetre rávetül a lány folyton részeg, kegyetlenkedő, lánya megerőszakolását is megkísérlő apjának fenyegető árnya, mindaddig, amíg lassacskán ki nem úsznak a történetből, a napló helyébe egy újabb "talált tárgy", egy dilettáns novella kerül, amit a "megtaláló" ugyanúgy szétír, mint a naplót.

Zalán Tibor regényének prózai vonulata a beszédmódok váltakozása ellenére is a naplóban kifejezésre jutó folyamatos tudatfolyamként jelenik meg, elbeszélőközpontú, vallomásos (napló!) jellegű epikai világa egyfelől anekdotikus élményekből táplálkozva duzzad, másfelől pedig remekbeszabott novellákat olvaszt magába, s ez a tudatfolyam mindvégig az eltévedést, a bomlást, a kimerülést, a leépülést, a halál felé vágtázást tematizálja. A saját életének "naplóját" elbeszélő második személyű megszólaló éppen a detoxikálóból hazafelé tartva vívja küzdelmét a kocsmák csábítása ellen, őt kíséri a regény első felének egyetlen nevesített szereplője, Atma, a kóbor kutya; míg az alkoholista apa terrorja alatt élő lány és a regény többi szereplőjéhez hasonlatosan a létbizonytalanság peremére sodródott barátja úton-útfélen üzekednek. A szöveg narratív szerveződése során megjelenik egy első személyű szólam is, amelynek beszélője egyebek között a volt Jugoszlávia és a volt Szovjetunió képmutató valóságát megidézve a kulturális kiküldetésben szerzett anekdotikus élményeit adja elő. Az első és a második személyű megszólalás tulajdonképpen ugyanannak a szerzői szerepkörnek a hangja, vagyis a különböző személyek hangját a saját hangjából orkesztrálja, "az én és az ő egybemosódását az elbeszélő perspektívát egymáson való átjátszása eredményezi", így a szerzői funkció(ka)t és az empirikus (implicit) szerzőt csupán időbeli eltolódás választja el egymástól a történetben. A végső soron mindentudó elbeszélő szövegének törései nyomán az elbeszélői pozíciók időben, helyszínben, nézőpontban cserélnek helyet, így megtörténik, hogy ugyanazt az eseményt más szemszögből átélve fogalmaz meg, szövegmutációkat hoz létre, s ezáltal maga az esemény is megváltozik, sőt, az elbeszélő arra a szabadságra is ragadtatja magát, hogy a befejezetlenül hagyott epizódhoz, elvarratlan történethez lehetséges befejezési paneleket kínál fel.

A szöveg szegmentálását a bekezdések lecsúszó tördelése, a prózába illesztett dialógus szedése, illetve egyéb tipográfiai elkülönböződések is jelzik. A grafikai látvány nem töri meg a könyv breviárium-jellegét, az empirikus szerző ugyanis saját élményanyagát értelmezi benne, folyton visszakanyarodik és visszatér, ennélfogva akár másmilyen olvasata is elképzelhető, mint az első oldaltól folyamatosan a 295-ig haladó, amit bizonyít az is, hogy ez a logikusan kusza regényvilág az előző és a majd rákövetkező kötet ismeretének hiányában is bejárhatóvá lesz.

A szójátékokkal - pontosabban a szavak rejtett értelmét kereső kísérletekkel - tarkított asszociációs mondatfüzérekből kibontakozó egyik történet egész éven át tartó történés, a másik, vele párhuzamosan futó pedig jó, ha fél nap eseményeit átfogja, de közben állandó rezgésben tartja a beszélő gyermekkorától a dicstelen jelenéig ívelő asszociációs ívet. Természetesen "minden csak fikció, az önéletrajz is" - szögezi le az első személyű beszélő, az alkoholista építész. Róla csak ennyi derül ki: alkoholista és építész. Aztán a 256. oldaltól hirtelen, a mintegy nagy kijózanodás után tisztuló agyból nevek is előbukkannak: Szabó Simon főiskolai tanár, aki novellahős, modellje és egyben megalkotója Máté, a halott barát, majd Dormán Flóra, Szabó Simon Pesten élő kedvese, az első személyű elbeszélő alkalmi szeretője, jelenleg pedig az a nő, aki igyekszik őt kirángatni alkoholizmusából. A megvilágosodást Máté dilettáns elbeszélése váltja ki, amit az elbeszélő párhuzamosan olvas és kommentál, közben újra átéli az életrajzi ihletésű szöveg cselekményét. A regényben a napló mintájára vendégszövegként szerepeltetett elbeszélésrészlet, Máté születendő, de a szerző halálával elvetélt regénye (?), prózája (?), valóságlenyomatú naplóregénye (?) tulajdonképpen az egyik szerzői funkció látószögének szövegszerű megjelenése, némi magyarázatot is ad a regényszereplők névtelenségére, akik éppen ebben a betétben nyernek ideiglenes megnevezést. "Kezdek kicsit belefáradni a hős és a szerző közötti distinkció állandó megképzésébe" - írja, jelezvén, hogy a regényírás számára tulajdonképpen nem egyéb, mint az életrajzi-anekdotikus történet szöveggé idegenítése, miközben a legnagyobb feszültséget az az igyekezete gerjeszti, hogy az elbeszélt (tragikus) történet kellően elidegeníthetővé váljék az elbeszélő énjétől, hogy a regénybe írt élet műalkotásként is funkcionáljon. A Zalán-regény beszélőinek lét-világát a szex, az alkohol és a monológ határozza meg. A három közül a legeredetibb az írónak a szex iránti viszonya: nemcsak hogy nem kertel a leírásokban, hanem szemernyi modorosságot sem tapasztalunk nála abbéli tevékenysége során, hogy a szexet a hősök biológiai és pszichés életének alapvető meghatározójaként ábrázolja, s ennek megfelelően a szövegvilág oszlopos meghatározójává tegye. "Szerintem akkor lehetne tényleg bővérű, korrekt és mélyen gondolkodó irodalmat csinálni, ha a szexet komolyan vennénk" - jelentette ki egy beszélgetés során Ménes Attila, és e feltételezése Zalán Tibor regényében be is jött: ő komolyan vette a szexet, a gyönyör oldalaival párhuzamosan megírta a kín oldalait is, műve bővérű, korrekt és mélyen gondolkodó. A szex elbeszélhető, hiszen egy eseménysor, ennélfogva epikus (dramatizálható) téma, ami a Papírváros második részében nem a rózsaszín baldachinos sejtelmesség sablonjai alapján, se a pornófilmek forgatókönyve szerint (franciázás, elölről, majd hátulról.) kerül ábrázolásra, hanem gátlástalanul, azt a szerencsétlenkedést is egyenesben ábrázolva, amit a gátlások közt élő egyén produkálni képes egy-egy légyott alkalmával. A fő kérdés, hogy az eseménysor miként áll szövegként össze, illetve a történet miként szálazódik szét szöveggé. Ha ebben a mesterségben rokonait keresnénk a Papírvárosnak, akkor az utóbbi időben a többsíkú történetértelmezést és több műfajú egybejátszást Bozsik Péter, a szex történetalakító szerepét pedig Cserna-Szabó András és Hazai Attila munkáiban találhatnánk meg.

A végső kérdés, hogy mi van a papírváros papírdrapériái mögött? Egy biztos, ott van a radikális eklektikával megalkotott "lassúdad" regény, a narráció "iszonyatosan lassú, vállaltan vontatott módja", amelynek formai-stiláris jellemzői ugyan az avantgárd és a neoavantgárd prózákra emlékeztetnek, de a vendégszövegek és a heteronóm textualitás nyomán miért ne emlékeztethetnének a posztmodernre is; vagyis minden hasonlóság ellenére elkülönböződnek a korábbi modellektől, és Zalán Tibor prózájaként kiválóan működnek. Persze nem olyan könyv, ami minden olvasó tetszését elnyeri majd - ilyen könyv nincs is -, ellenben aki megkedveli, az egy kicsit szerelmes is lesz (vagy már volt) a Zalán-féle prózaírásba.