Fekete J. József
A befelé dagadó jégről

Töprengések

Deák Ferenc verseskönyvének (Deák Ferenc: Tél. Költemények 1983 - 2002. Studio Bravo. Szabadka. 2002) alcíme - Költemények 1983 - 2002 - azt az alaptalan gyanút kelti az olvasóban, hogy a sokműfajú szerző tevékenységében szinte marginális helyre szorult lírai költészet "összegyűjtött" darabjainak halmazával találkozik majd a kilencvenhat oldalas könyvben, ömlesztve kapja majd azt, amit a szerző vagy a szerkesztő söprűje egybehalmozott. Amennyiben emlékezünk rá, hogy Deák Ferencnek a jelzett perióduson belül, 1994-ben megjelent a Szerelmes episztolák című verseskötete, máris megkérdőjelezhetővé lesz az "összegyűjtött"-ségre utaló jelző, amire a két évszám kapcsán megszokásból asszociáltunk. Az időbeli meghatározás ténylegesen azt mutatja, hogy mikor keletkeztek a költemények, ám korántsem azt, hogy a kötet a feltüntetett periódusban született "összes" lírai alkotását tartalmazná.

Balga tévhitünket azonnal eloszlatja a kötet olvasása: a Tél remekül megkomponált kötet. Ezt jelzi már a könyvet indító verset tematikailag a kötet testéhez kapcsoló, mottóként idézett két töredék, Lászlóffy Aladár és Rilke verseinek hangsúlyosan értelmező sorai, majd a ciklusokba sorolt költemények hangulati-tematikai egységessége. A Dél(vidék) fölött uralkodó, lassan évszázados Tél metaforája, a palánkon inneniség, a peremre sodortatottság nyolcvan esztendeje, ami az ősz, a halottak napja, a bölcsőt koporsóvá változtató teremtés, a fejfák sorjázása motívumainak nyomán teljesedik ki a lefojtottságot a saját életén tapasztalt szerző élményvilágára, újabb, a szívben befelé dagadó jég metaforáját hozva létre ebben az egyébként inkább egyenes, mint metaforikus, de azért mindenképpen képi jellegű versbeszédben. Talán túl egyenes is Deák Ferenc beszéde, amikor zárójelben, mintegy mellékesen mondja a következőket: "(Itt, Délen, a mosolyunk is maradt / főbenjáró vétek / és megtanultuk: bennünket a kupecek / lajbizsebben őrizgetnek / váltópénznek.)", sőt akkor is, midőn a kötet címébe foglalt Tél metaforáját bontja ki: "Dél van. / Harang kelyhéből kiömlő, / hazavezérlő DÉL. / És, lám - mekkora szégyen, / vagy érdem (?): / mi már feledni is tudjuk, / hogy nyolcvan éve / hátunkban / markolatig beledöfve / ott a vad, szőke, / kékszemű tél!" (Harangkehely) A kiragadott idézetekből valóban úgy értelmezhetjük e megszólalásmódot, mint a közösség sorsát felvállaló költő felszabaduló indulatának kevéssé árnyalt kivetülését. Többről van szó azonban ezekben a költeményekben: a költő alanyi hevülete az állandó motívumokon - mint amilyen a (csoda)szarvas, a táltos, a végső soron azonos hit - túlmutatva, saját, egyéni, szubjektív fájdalmát fegyelmezi versbe, a fagy az ő szívében kérgesedik befelé, és nem a közösségi, hanem az egyéni megszólalásban keres feloldást.

A megjelenített kirekesztettség és az általa gerjesztett nemzethalál felismerése mellett a kötetben éppen ennek a személyes hangnak a költői próbáját érhetjük tetten a Feleselők című ciklus két versében, amelyekben a szerző az első kötete, az 1959-es Éjféli halász verseit írja csaknem negyven év múltával tovább. A kötet hangulati egységességének kifejtését nyomatékosítja az Őszök ciklus, igazolván, hogy Deák ritka versbeli megszólalásait mindig feszítő érzelmi telítődés, a "nagyon fáj" állapota előzi meg, amiből a megszülető költemény szinte jótékony terápia módjára vezet át egy higgadtabb állapotba. Persze, nem orvoslási célt szolgálnak a versek, de valamilyen rejtett pszichés funkciójuknak lennie kell, egyfajta emotív zablaként működnek, különben miként szelídülhetne általuk elégikussá a költő kirobbanó érzelmeinek égzengése.

Első pillantásra idegen szövetnek tűnik a kötetben az Afrika versei ciklus, csakhogy sohasem szabad első pillantásra ítélni: a számunkra idegen kontinens nyújtotta élményekből ötvöződő versvilág pillanatfelvételei, egy-egy lírai benyomás nyelvi-képi kivetítése éppenséggel a könyv szerkesztettségére utal. Mintegy utolsó előtti nyomatékos ütemként kondít rá a "nyolcvan év kisebbségben" - érzés megfogalmazására, a palánkon kívülre zártságra, Afrika versei ugyanis lényegében a kettős száműzetés versei. Akkor születtek, amikor a szerzőjük a peremen túlra, a megtűrtség állapotából a teljes kirekesztettség, anyanyelvi elszigeteltség körülményei közé került. Nem ebben a ciklusban olvasható ugyan a Tomiban tél van allegorikus című költeménye, de annak a hangulata elevenedik meg itt is, a mindössze két verset tartalmazó, kötetzáró Számadás ciklussal egyetemben hangsúlyozván a könyv szerkesztettségét.

A kötetet a szerző, a "színekben fukar, / vonalban gazdagon hangos / művésziparos" illusztrálta, borítója kitűnő munka, a szép könyvek közé tartozik. Nem látom azonban grafikai-esztétikai indokoltságát a fejléc és az oldalkeret együttes használatának a belső oldalakon. A keret végül is asszociálhatna a gyászkeretre, ha nem kék színű lenne, ám mindenképpen feleslegesen terheli a vizuális vers-élményt. Ezen túlmenően jó lett volna tipográfiailag egységesíteni a verscímeket: van itt végig nagybetűs, nagy kezdőbetűs, nagybetűs és aláhúzott - sőt a versben is akad aláhúzott szó, amivel versolvasó gyakorlatom során nyomdai kiadásban még nem találkoztam, s nem utolsósorban a korrektori munka is hagy kívánnivalót maga után. Kár, mert ezek a kevés odafigyeléssel kiküszöbölhető hibák elcsúfítják az egyébként esztétikus kötetet, ugyanakkor csorbítják az olvasói lelkesedést Deák Ferenc érzelemgazdag lírai költészete iránt.