Fekete J. József
Egy emlékezéskötetről

Töprengések

Az 1934 májusában indult Híd első (mindenes) főszerkesztőjének, Lévay Endrének a személyében minden hatalom ellenséget látott. A magyar uralom éppen baloldali, hidas kapcsolatai miatt egzisztenciális ellehetetlenítésével büntette, rövidre rá pedig, 1948-ban, az Informbüró idején azért került Dévavári Zoltánnal egyetemben Goli otok hírhedt büntetőtáborába, onnan pedig a krekai szénbányába, mert az 1944-ben megjelent első kötetében, a tanulmányokat és naplóföljegyzéseket tartalmazó Dél kapujában, egyetlen mondatban abbéli örömének adott hangot, hogy végre megérhette, hogy nem lesz másodosztályú polgár a saját szülőföldjén. Nem alaptalan feltételezni, hogy mostani könyvének, az 1980-ban megjelent Terhes örökség folytatásának szánt Holnapvárók 1984-ben véglegesített és recenzált kézirata ugyancsak valamilyen óvatossági meggondolásból csak tizenhét évre a szerző 1985-ös halálát követően jelenhetett meg. Most azonban nagy példányszámban, kemény kötésben, olyan kötetként, ami tizenhét esztendő elteltével egyszerre jelentős (számú) olvasóközönségre számítana, időközben meg mintha nem lett volna fontos kiadni. Vagyis jócskán el kellett múlnia az időnek ahhoz, hogy tisztuljon a szerző körül a légkör, ne homályosítsa az örök humanista közösségi szerepvállalását sem a nacionalizmus, vagy netán sovinizmus, de az agitpropos kommunizmus rávetülő árnyéka sem. A fasisztának bélyegzett magyar népi írókkal való kapcsolata egyik kor(szak)ban sem mutatkozott bocsánatos bűnnek. A mindenkori hatalom bizonyára tudta, hogy a lefasisztázottak között többen pártsemlegesek, többen nemcsak baloldali szimpatizánsok (mint maga Lévay is), de nem szélsőbalosok, vagy éppen tagjai az illegális Kommunista Pártnak. (Az 1942-ben Szabadkán fellépő népi írók közül például Erdei Ferenc, Darvas József, Nagy István, akiknek Féja Gézával, Sinka Istvánnal, Szabédi Lászlóval, Veres Péterrel, Erdélyi Józseffel, Sértő Kálmánnal való együttes - szemfelnyitó, a nemzeti eufóriából kijózanító - szereplése politikai kihágás-számba ment.) Lévay Endrét, aki részt vett az 1943. augusztus 23-án Szárszón szervezett, nyolc napon át tartó találkozón, ahol nyíltan kimondatott, hogy az éppen derekánál tartó háború Magyarország számára elveszett, később a titoista rendszer hurcolta meg, élmunkást nevelt belőle, és az őrület meg az öngyilkosság peremére toloncolta, de a JKP-nak, miként azt özvegye, az időközben úgyszintén elhunyt Alacker Lévay Anna közléséből (nem pedig a visszaemlékezésekből!) megtudhatja az olvasó, csupán három hónapig volt tagja, kényszerből, hogy újságírói munkáját végezhesse, majd a három hónap elteltével az elvtársak megkérték, hogy lépjen ki, vagy különben párthatározat alapján rúgják ki a szervezetből.

A második világháborút, illetve az azt megelőző és követő sorsfordító esztendőket megélők közül senkihez se volt kegyes a sors, csak többé vagy kevésbé sikerült elkerülni a csapásokat, a töréseket. Lévay Endre is járhatott volna jobban, de rosszabbul is. Ki tudja, mit miért mért rá a végzet, gerincességével és humánumával mennyire hívta ki maga ellen a kor(szakok) megkülönböztető figyelmét? Vagy éppen mekkora emberi tartást adott neki folyamatos munkája? Nem a szénbányászként vagy kertészeti dolgozóként folytatott tevékenysége, amit politikai és egzisztenciális kényszerből volt kénytelen végezni, hanem az önként vállalt, és a népért, a nemzetért végzett, ma már anakronikusnak tűnő szerepvállalása. Lévay Endre ugyanis, miként már jeleztem, első főszerkesztője volt az 1934-ben indult Híd folyóiratnak, szerkesztője a 7 Napnak, az Újvidéki Rádiónak, alapítója a Magyar Szó elődjének, a Szabad Vajdaságnak, részese a szabadkai Népszínház és a 7 Nap, a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége elindításának, főtitkára az 1945-ben létrejött Vajdasági Magyar Kultúrszövetségnek, két évtizeden át munkatársa az Újvidéken kiadott Nagyszótár (Szerb-magyar szótár) szerkesztőségének. Mindemellett és újságírói tevékenységével párhuzamosan írt tanulmányokat, regényeket, visszaemlékezéseket, elbeszéléseket, riportokat, monodrámát, önéletrajzot, valamint drámai és prózai szövegeket fordított szerbből. Szétforgácsolódott, de a kor(szakok) diktátuma alatt is kiteljesedő életmű az, amiről Lévay Endre beszélhetett. Beszédmódja azonban - feltehetően a korszakváltások által kikényszerített öncenzúra nyomán - nem teljesen egyértelmű. Amikor a Kosovska Mitrovicán létesített hadifogolytáborból hazatért Szabadkára, a bevonuló magyar hadseregről úgy beszél, mint egy felfegyverzett város ellen induló, erőt demonstráló gépezetről, amely persze nem vasban álló ellenállással, hanem akár inszinuációnak is tekinthető, padlásról, erkélyről, lesből történő pisztolydurrogtatással találta szemben magát. Később, amikor érlelődni kezdett a könyvtárosi posztja a Városi Könyvtárban, a tavaszi napok véres eseményeiről tesz említést, aminek a Pestről érkező közigazgatási alkalmazottak és vezetőik, a jövevények vagy ejtőernyősök igyekeztek eltüntetni a nyomait, de az egykori Sokol-otthonban elhelyezett könyvtárban a "bevonulás áldozataiként" hősi halált halt "kötetek között" sétál, végül forrásra hivatkozva elmondja, hogy a honvédek április 12-ei bevonulásakor éppen a Sokol-otthonból lövöldöztek rájuk, de az események nem ártalmatlan pisztoly-csörték lehettek, hiszen a harcok öt nap múlva, április 17-én is tartottak (nem tudjuk meg, hogy meddig), amelyek során mind az épület, mind a könyvtár állománya komoly károsodásokat szenvedett. Akkor hogyan is zajlott a honvédség szabadkai bevonulása? Az 1942 tavaszán Németh Lászlónál tett látogatás során Lévay közli, hogy a "nagy Magányos" tudott arról, hogy Horthy katonái hogyan foglalták el a várost, illetve, hogy "a bevonulás Budapesten is szájról szájra járt eléggé fekete színben". Vagy egy másik téma: a visszaemlékezések szerzője nem törekedett objektivitásra, érthetően a maga életsorsa fontosabb számára a külső eseményeknél. Csak ezek kapcsán szerzünk tudomást a Sárgaházban történtek egy szegmenséről, illetve Mayer Ottmár (és társai) kivégzéséről, de ezek az események inkább tragikus-poétikus szólamot megütve, mint objektív hangon lejegyezve jelennek meg a könyvben. "Bennem most az öregedő ember évei hozzák vissza azt, ami csaknem negyven évvel ezelőtt zajlott" - magyarázkodik a szerző, és ez a mű hitelesítéséhez elegendő, a történelmi hitelességhez azonban aligha. Ám mi a történelem, ha nem a személyes életek sorának valami közös, senkire se érvényes, de mégis jellemző, közös nevezője?

Érzésem szerint Lévay Endre emlékezéseiben többet hallgatott el a megélt történelem közös nevezőjéből, mint amennyit elmondhatott volna.