Fekete J. József
Születésről és halálról

Töprengések

"Az emberek, úgy látszik, nincsenek tisztában vele, hogy akik magukat hűségesen a filozófiának szentelték, azok egész életükben tudatosan a meghalásra és a halálra készültek fel."

Platón

A halálközeli élmények lehetséges magyarázatairól olvasom Fekete Annamária riportját az Ufómagazin 2002. májusi számában. A szerző megszólaltat ugyan egy fiatalembert is, aki közlekedési baleset során került a klinikai halál állapotába, és bizonyos vizuális-spirituális élményekkel gazdagodva kelt ismét életre, de az újságíró számára fontosabb az ezoterikus szakirodalomban bőséggel dokumentált élmények és tapasztalatok bemutatásánál azoknak a természettudományos vagy szellemi magyarázata. Ennek érdekében kérdez intenzív szakápolót, klinikaihalál-kutatót, sőt ufókutatót. A riportalanyok egybehangzóan állítják, hogy halálközeli élmények léteznek, ám nem csupán a klinikai halál idézheti elő őket, hanem különböző hallucinogének, a jobb halántéklebeny ingerlése, meditáció, sőt a földönkívüliek pszichés ráhatása is. Ki miben hisz. Az orvostudomány magyarázata szerint ezeket az "odaátra" vezető élményeket a klinikai halált kísérő élettani folyamatok idézik elő. A szívműködés és a légzés leállásával az agy nem jut elegendő oxigénhez, és felszaporodik az anyagcsere során keletkező szén-dioxid. E folyamat során felszabadul egy endopszichozin nevű polipeptid is, amely fokozottan aktivizálja a limbikus rendszert és eufórikus érzéseket idéz elő. A halál - gondolom tovább a magyarázatot - végső boldogságérzést indukálva igyekszik elfogadtatni visszafordíthatatlanságát és elkerülhetetlenségét. Kegyességét nyilvánítja az ember kémiájába kódolva.

Annak ellenére, hogy a halál mára egyre inkább elveszíti méltóságát. Az emberek egyre inkább nem odahaza halnak meg, nem veszi őket körül a szeretteinek gyűrűje, nem ül ágyuk mellé pap, hogy a maga meggyőződése szerint felkészítse őket az "odaátra" vezető útra, hanem kórházban, magányosan, gépek és berendezések személytelen környezetében töltik utolsó óráikat, minden meghittséget és megszépítő élményt nélkülözve - ha lehet a halál esetében megszépítőről beszélni. Az esemény továbbgondolásában a kulcsszó itt a már két ízben is említett "odaát". A riporternő is így zárja a cikkét: "... kinek-kinek meg kell elégednie a reménnyel vagy éppen félelemmel: talán tényleg vár ránk valami odaát...". Mint az X-aktákban. Csakhogy a halálközeli élmények a viszonylagos egybehangzásuk ellenére sem tudnak egzakt bizonyítékot adni ennek a bizonyos odaátnak a létezésére, mibenlétére és milyenségére. Egy azonban bizonyos: a nyugati kultúrában kétezer éve a vallás igyekezett elhitetni a túlvilág létezését, amikor a mennyország és a pokol képzetével kecsegtette és riasztotta az erre fogékonyakat. Másfelől az orvostudomány látványos fejlődése és a részben erre is támaszkodó materializmus nyomán a halált befejező aktusnak ítéljük és a megszűnéssel azonosítjuk. A keleti filozófiák a New Age irányzat általi terjedésükkel az újabb esély, a reinkarnáció, az újbóli testetöltés reményét gerjesztik - megint csak szelektíven: ki miben hisz.

Ki gondolná, hogy az antikvitásban a halál nem a vég, hanem a szabadulás filozófiai megfelelőjeként inspirálta a gondolkodókat? Sőt, hogy ennek a gondolatnak a huszadik században is volt képviselője? A zsidó Albert Caraco cinikus nihilizmusa például. Az 1919-ben Konstantinápolyban született, hosszú ideig Dél-Amerikában élt, majd 1972-ben öngyilkosságot elkövető Caraco a következőket állította: "Boldogok az elhunytak! És háromszor boldogtalanok, akik az őrület hatalmában fogantak! Boldogok az érintetlenek! Boldogok a magtalanok! Boldogok, akik többre becsülik a kéjelgést a termékenységnél!" Első pillantásra Nietzsche-ihlette gondolat, aki szerint az élet hosszú betegség, a halál pedig gyógyulás, ám sokkal korábbi szemlélet tükröződik vissza Caraco soraiból, olyan világlátásé, amit igazi tapasztalat hiányában ugyanúgy kell kezelnünk, mint a nyugati kultúra büntetés-jutalmazás elvű halálképét vagy a keleti bölcselet jobbító-javító tanításának új esélyre épülő okfejtését.

Csokits János remekbeszabott gyűjteményt adott közkézre az ókori szövegek halálképzetéről a Két vázlat egy képzelt esszéhez című, a győri Műhely 2003/1-es jelzésű számában megjelent írásában, amelynek lényegét a bevezetőben imigyen foglalja össze: "... az igazi hajótörés a születés. [Nem pedig a halál.] A köldökzsinór elszakadásával magunkra maradunk a létezés Ördög-szigetén [büntetőtelepén]. A menekülést bőrünk börtönéből egyedül a halál biztosítja. Az öregség a közeli szabadulás ígérete." A bölcseleti-szépirodalmi szemlézése során idézi (én pedig az ő nyomán idézem) megarai Theogniszt a Krisztus előtti hatodik századból, Cicerót, ifjabb Senecát, Platónt, Euripidészt, Lucretiust, Omar Hajjám tizenegyedik századi perzsa költőt, ugyanakkor Borgest meg Kosztolányi Dezsőt is, vázolván a gondolatnak a történelmen átívelő hatását. Lássuk csak például az Ószövetségben a Krisztus előtti második század körül írott Prédikátor Könyvéből vett idézetet, és vessük össze Caraco idézett gondolatával: "És dícsérém én a megholtakat, a kik már meghaltak vala, az élők felett, a kik még élnek; De mind a kettőnél boldogabbnak azt, a ki még nem lett, a ki nem látta azt a gonosz dolgot, a mely a nap alatt történik." (Vizsolyi Biblia) Ha szóról szóra nem is, de gondolatban ugyanaz, huszonkét évszázad távolából, vagy huszonhat századot átívelve, ha Theogniszt is idézzük: "Meg nem születni a legjobb, vagy ha már itt vagyunk, mielőbb átlépni Hadész kapuján". A gondolat, miszerint a földi árnyékvilágból való távozás szabadulást és megmentést jelent, nemcsak a görögöknél, hanem az arámi és a perzsa nyelvterületen is megvetette a filozofikus alapot az élet és a nemlét, a születés és a halál relativizálásához. Csokits János Hérakleitosz misztikumba hajló vizsgálódásának hatását véli felfedezni Euripidész következő gondolatában: "Ki tudja, vajon az élet nem az-e, amit halálnak nevezünk, és a halál nem élet-e? [.] Ki tudja, hogy az élet nem halál-e, a halál azonban odalenn nem életnek számít-e?" S íme, a relativizálás mögött feltűnik egyfajta remény is, a "ki tudja" bizonytalansága egyfajta túlvilág létezését sem veti el. Ám e tépelődés témája a világból való távozás örömteli voltának irodalmi lecsapódása, így befejezésül álljon itt Omar Hajjám verse: "Ó, milyen hosszú időn át nem leszünk, és a világ létezik tovább - se név, se jel nem marad utánunk - előtte nem voltunk és hiányát nem éreztük, utána, amikor már nem leszünk, úgy lesz, mint előtte volt."