Fekete J. József
Lassú elmozdulások

Danyi Zoltán: Átcsúszik kékbe. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2003

Danyi Zoltán a lassú elmozdulások verseit gyűjtötte kötetbe: más közös jellegzetességük talán nincs is az egysorosoktól a hosszú leíró versig váltakozó formát öltő költeményeknek, mint a kimért szemlélődés közben lassú elmozdulásokkal körbeforduló, majd megpihenő tekintet tempója, és a látóhatáron belüli részletekre való összpontosításból sarjadó gondolati kép. A szemlélődés tehát korántsem a leírás előfeltétele és nem is öncélú tevékenység. Nem arra szolgál, hogy a lírai én a környezetéből vett mintákból, látványokból, jelenségek megtapasztalásából, megismeréséből töltekezzen fel a versírás küzdelméhez szükséges energiákkal, hanem valamiféle nyugalomkeresés, megpihenés, a kontempláció járulékos cselekedete. A versek ugyanis a környezetből kiemelt motívum higgadt szemrevételezése nyomán haladva a tépelődés, a világ általi faggatottság lenyomatává lesznek, még akkor is kontemplatív tevékenység eredményét mutatják, ha a vers szavai, mondatai nem jutnak el valami, az olvasó által azonnal értelmezhető "gondolat", vagy netán "bölcsesség" megfogalmazásáig. Ez teszi verssé Danyi Zoltán líráját: az elhallgatások finom praktikája, a lebegtetés, az apró csusszanások a látvány és az élmény közvetlensége, a megfogalmazás kézenfekvősége és az értelmezés elvontsága között. A vers számára nem a gondolat - mint tartalom vagy bölcsesség - kimondásának eszköze, hanem autonóm entitás, önmagáért való létezés.

Az Átcsúszik kékbe kötet több verse is a külső látványról befelé forduló tekintet poétikájának közvetlen megfogalmazását tárja az olvasó elé. Már a kötetet bevezető, cím nélküli vers alaphelyzete is ilyen kontemplatív szituációt vázol: az uszodában valaki ötvenöt percig biztos tempóval, kimért mozdulatokkal faltól falig úszik, oda és vissza, az úszó nyugalma megbolygathatatlan. Ez alatt az idő alatt akár százhúsz Miatyánk is elmondható, lehet, hogy az úszó éppen százhúsz Miatyánkot mond magában tempózás közben, amíg halad, fordul, halad, fordul, s közben mégis olybá tűnik magának, vagyis a belső szemlélőnek, akárcsak a látvány külső tanújának, mintha egy helyben topogna. Minden mozgás csak illúzió. Ennél is jellemzőbb a Füvekről című vers, amely a gondolkodás járulékos tevékenységeként elkönyvelt cselekedeteit bevonja a vers szövegébe, sőt magát a vers szövegét az értelemkereső tépelődés külső, pótlólagos, metonimikusan értelmezhető tevékenységeire, a már szinte motorikus gesztusokra építi:

Teagőz vagy finom dohányfüst.
A bajusz rácsozatán átszűrődve
eltéved. Versként létezik.

Versként létezik. Ez a legfontosabb, ami elmondható Danyi Zoltán lírájáról. Egyszerre kel életre benne a realitás tapasztalata, a versírás gyakorlata és - beleágyazva - a versértelmezés lehetősége. Danyi szerint minden mozgás látszólagos - és ezt a megállapítását versvilágában a dinamizmus hiánya nyomatékosítja, sőt, ezen túlmenően - a szemlélődés során - a vers létrejöttének érdekében még a jelenvalóságokról is lemond: "Hiányzó faág / őrzi / a cseresznye súlyát, illatát." A nem létező cseresznye súlyát és illatát őrző, hiányzó, vagyis a tapasztalat számára nem létező faág képzete teremti a verset: ez az ág már csak a költői, empatikus képzelet nyomán ringathatja termését, rebegtetheti leveleit, táncolhat a szélben. Olyan szuggesztív kép, mint egy jól sikerült akvarell, és tömör, mint egy haiku. S ha már itt tartunk: úgy érzem, Danyi Zoltán verselésében jelentős szerepet játszik a keleti gondolkodás befogadása. Szemléletében, filozófiájában, a természethez való viszonyában, végső soron magában a kontemplációban is a nyugati világ kultúrdiktatúrájától való eltávolodás tapasztalható.

Ez a kötöttségek alól mentesítő szabadság jelen van a versformák megválasztásában, az ötletes címadásban, a rímes játékokban, ennek ellenére Danyi Zoltán nem tartozik a verset játékként értelmezők közé. Kötete tanulsága szerint a Szívások című prózakötetében bemutatott autentikus epikájához hasonlatosan autonóm versvilágot épített.