Gedei Viktória:
Én is aludjak?

2002. június 6. Szabadka

Susogó szél zöreje olvad egybe haskorgásommal. Nyikorognak beleim, már rég működtek teli gázzal.

Ne kérdezd, milyen nap van. Tegnap óta nem fontos. Kilőttem utolsó lehetőségem, elfutottam, de tudtam. Így kellett történnie - mentegessük már magunkat! Mert Isten így akarta! Esik. Esett, és még egy ideig esni is fog, mert a repedéseket beforrasztja. Mert én így akarom.

Átszellemülten kétszínű az időjárás. A kinti fojtó városi levegő kiviszi a cigifüstöt. Beszivárgott ruhámba, de én még nem szívtam. Hihetetlen, ugye? Ennek ellenére alveólusaim koromfeketék. Mindenki más dohányzik körülöttem. No tessék, bejött N, s kérdi:

- Nem jön valaki a cigisbe? - rá néz, rá meg rám.

- Te se, te se? - nálam gúnyröhögés tör föl belőle, csak heccből érdeklődött.

Kávét akarok inni, hadd kóvályogjak üres hassal, de nincs víz, kávé, cukor, kávéfőző. Kérjek? Víz! De hát nincs Idő (ami pénz), s én sem vagyok, csak vegetálok, pislogok, jó lesz kávé helyett a dohos levegő is. Addig rothadjak a sárga földig, amíg lehet. Víz és Levegő meg Hamu.

Sétáltam vele. Tudtuk, tízkor történni fog valami. Vártunk több mint egy óra hosszát, rohantunk, vártunk. Egybeolvadtunk. Lelkünk kapcsos zárai lakatot vetettek magukra. Elment mellettünk egy fiú, gyújtót kért, de nincs, nincs.Te mondtad: kösz. Jót röhögtünk.

Már képtelenség volt reményed irántam, amikor eljött a tíz. Egy kapualj alatt mentünk el, visszaléptem, a városháza órája csüngött egy ütött-kopott boltíves rés másik végén.

Ez mire volt jó?

Zsilett lóg a nyakadban, üzenetet hagysz a padon. A vörös nem üzen, de kedvezőbb, ha nem zárul a hármas kör, még szektává alakulnánk, nem hagyom. Csak mi ketten, de még 19-éig van éjjel és nappal, átkopogok hozzád. Csonk ceruzám érted ír, s magam gyönyörködöm: róka szemed áthatolhatatlan, nem látom benne magam.

Láttad őket. Az egyik alacsony volt, széttárta parányira karjait, s átment a falon. Azt is mondtad, hogy neked piszkálják a nyakad, ezért van hosszú hajad. Hanyadik dimenzió a milliárd közül? Vagy azok is mi vagyunk? Viszket a nyakam. A hajamat fogdosta, ráordítottam. Te is érezted, de nem volt ott senki - más szerint. Képzelet ide-oda, szellemhistória, a fizika törvényszerűsége. S ha szuszog újra? Nekem nem fog, de neked most is arcodba lóg a pofája, szaladj! Nem fogsz nekimenni!

Ő sem tud még elaludni. Valami van a levegőben, levegőben. Szinte sért, irritálja arcom, fogja kezem, vezet. Ki tudná megmondani, mi a küldetésem? Bevégeztetni, megmenekülni - csak szavak, kimondható magán- és mássalhangzók. Lefeküdtél századszorra is. Panaszkodsz izomlázadra. Én is aludjak?

2002. június 12. Kisorosz

A korhadt faágra borostyánt hoztam be. Indiántollak. Lófarkam lóg skalpként. Három és fél éve vágattam le. Göndör a vége. Megsimítom.

Villamosok csilingelnek síneimen. Kisiklanak. Szemöldököm alatt fénylik a tűz, árvíz. Bogárgyűjteményemből kiröppen egy feltűzdelt lepke, de szárnyveregetése kereszthalál. Elporladt, színtől megrakott susogtatóját érintem. Repülj félbáb, gubóddz be, én meg majd tekerem a rokkát!

Középkori félárny hasalt szobámra. Már megint felvertél. Kopogtattál erősödve-halkulva sejtelmes ablakomnál. A hízott hold fénye bevilágított agyam labirintusába, s nem lelte a kijáratot. Álompókhálós szememmel még halványan láttam sötét körvonalaid. Visszaaludtam, s Te most is kopogtatsz, csak a zene elnyomja.

Megszáradt és lepréselt olajfalevél nyugszik tenyeremben. Úgy rejtem, akár egy sebesült verebet. Törött tükördarabok. Beletenyereljek? Vérben ázik-őrjöng a levélke, akár akkor, ott, az olajfák hegyén. Tövis-babérkoszorú.

Tükröm, miket nem vetítesz vissza?! Miért hazudsz? Vigyázz, rád esik az ég! Erre senki sem felel, s minden marad a helyén.

Karácsonyi papírangyalkám lóg a fejem fölött. Csillagokkal van díszítve szoknyájának fodra, gyűrött szárnya. Valaki még hiányzik.

2002. jún. 20. Szabadka

A macskaköves utca csillog, remény tipeg lassan rajta, el az ablakomtól. Újraéledés napja, és mégis csütörtök van. Mindenki beletúr a lelkembe, kivesz belőle egy csavart, újra meg újra összedől a szerkezet, álmomban újraépítem, lopva hozzá mástól egy vadiúj alkatrészt. Ez már nem is én vagyok.

Már megint beleborzongtam. Barátnőd elrebegte, ha lelkedből szétáradó bizsergést érzel végtagjaid felé, megérintett egy angyal. Szia, örömmel látlak (ha látlak), már itt vagy, gyors vagy, pedig még csak most nyílt ki az ajtó. Hiányoztál, de Te most ki vagy?

Szakadozott farmerod szálait húzgálom. Szétfoszlik. Szétfolyok. Figyeld, hogyan gurulnak széjjel szemeim. A nyár parazsa hempereg az úton, délibáb a végén. Ezek után fussak elé?

Reccsen az ágy, a padló labilis, nyelek, végighaladok a kórházra emlékeztető rideg folyósón. Klumpám tompán duzzog, visszhangzik szívverésem. A mellékhelyiség kellemetlen az ammónia szagától, a vízkő sárga lenyomatától. Éjjeli három.

Valahol valamikor.

Félálmomban vagyok. Ágyékkötős fantáziám a műtőben, újraélesztik. Az EKG zilál. Tengerbe esek, körök képződnek egymásban. "Csepp a tengerben." Álommanó álarcot erőltet rám, jó kislány leszek, felveszem. Ígérem! Már a jégen korcsolyázom, beszakad alattam. Úszok, fáradok. Gyorsul szívverésem, ütemesen ver, ver, ver, lassul, ver, lassul, lassul, leáll, ver, lassul. Peregnek a képek. A moziban fekszem, ott is és mindenütt. Csikorognak a pattogatott kukoricák a talpam alatt. Kattog a mozigép, pereg az életem filmje. Nézd, az ott én vagyok az ikertestvéremmel az anyaméhben, első lépésem, és már Te is beleszövődsz a képbe, hát találkozni fogunk végre. Már álmodok, figyeld, testem felülről nézem. De furcsa ez a sok lépcső. Liftről még nem hallottak? Illatos virágszirmok utamon, vársz s várnak. Testem még vívódik, nem enged el. Feléd tartok, elérlek. Ficánkolnak idegeim. Érzem közelséged. Kéken ragyogsz, annak is minden árnyalatában. Látlak. Egy könnycsepp - az utolsó - gördült a kristálymező fűszálaira. Éjjelt üt az óra.