Gobby Fehér Gyula
Az irodalomkritika fontossága

Az elmúlt évek folyamán többször vitatkoztunk róla, most hogy kevesebben maradtunk, hogyan él majd tovább irodalmunk. Elmentek íróink, de születtek is íróink. Fiatalok egész sora jelentkezett újjáéledő folyóiratainkban, úgyhogy a vitatott kérdés, kevesebben vagyunk-e, gyöngébbek vagyunk-e, hanyatlottunk-e, az tulajdonképpen nyitott maradt. Valószínűleg majd csak az idő, az új tehetségek kibontakozása, a megjelent művek sikere és kritikai értékelése fogja eldönteni. Mindenkit sajnálunk, aki távozott körünkből, minden új hangra figyelünk, minden új műnek örülünk. A kisebbségi élet minőségének egyik fontos mutatója az irodalom. Életünk egyik sokra tartott jelensége. A két világháború közt volt, aki azt mondta, a kisebbségi sors egyik megtartója, volt, aki életjelnek nevezte. Mindenesetre kiemelten figyelünk rá, noha tudatosan igyekszünk mindent megtenni, hogy más területen is fejlődjön kultúránk, és az utóbbi időben megalakult sokfajta szervezet, értelmiségi kör, társaság és intézmény segíti is, amennyire teheti, hogy ne maradjunk le se a tudományokban, se az oktatás területén, se néprajzban, se a művelődés más ágazataiban.

Ami irodalmunkat illeti, a lassú szegényedés egyik jele lehet az irodalomkritika egyre ritkább jelentkezése. Mindig a vidékiesség jele, ha csak szépírók írnak egymás műveiről, vagy ha az írások csak azt jelzik, észrevették a másikat, olvasták új könyvét, örülnek a megjelent műnek, de érdemben, bírálólag nem elemzi azt senki. Az utóbbi időben, mintha ezt tapasztalnánk irodalmunkban. A folyóiratainkban működik a kritikai rovat, de benne főleg ismertetők vannak, igazi bírálat egyre kevesebb. Nem szeretném én se, ha az írók egymásnak esnének, és minden megjelent könyvet lehúznának a sárga földig. Nem szeretném azt se, ha a kritikusok nem mernének örülni az új könyveknek, és csupán akkor nyúlnának tollukhoz, ha valakit alaposan be kellene mártaniuk a nyilvánosság előtt. Csak arról beszélek, hogy az irodalmi élet, s általa némileg egész közösségünk művelődési élete akkor marad egészséges, ha megkülönböztetjük a búzát a konkolytól, ha helyre tesszük az értékeket, ha képesek leszünk rá, hogy tárgyilagosan megítéljük, mi a jó az új művekben, miért kell üdvözölnünk őket, és mi az, amit kritikusan kell fogadnunk, mi az, ami javítandó vagy javítható lett volna. Tudnunk kell, mi értékes és miért, meg azt is, mi értéktelen és miért. Ez szükségletünk. Ez művelődési és irodalmi életünk egészségtanához tartozik. Különben mindnyájan szürkék leszünk. Kritika nélkül csak ünnepi köszöntők születnek, mindnyájan langyos posványba merülünk, és az írók is elveszthetik mércéiket. A sportújságírók azt szokták mondani, ha egy versenyen mindenki átugorja a lécet, akkor nincs győztes, de ugrani sem érdemes. Az irodalom persze nem ugróverseny, de az irodalom élet. Vannak benne különböző emberek, vannak csoportosulások, vannak célok és vannak ellencélok. Csupán akkor érdekes, ha pezseg. Nos, ezért hiányolom lapjainkból meg folyóiratainkból az irodalomkritikát.

Az alkotókat és az alkotásokat állandóan figyelni és értékelni kell, különben az alkotók ellustulnak, az alkotások unalmasak lesznek. Ezenkívül nemcsak saját önkörén belül, tehát nemcsak egy régióban vagy egy nemzetiségi körön belül kell lemérettetni az íróknak. Az irodalomkritika feladata, hogy szélesebb összefüggésekbe helyezve is megmérjen minden művet. Ez különösen fontos társadalmi szerep nálunk, ahol az olvasóközönség is kicsi, sokszor vásárlóerejében, irodalmi találkozók szervezésében, elvárásainak kifejezésében képtelen megnyilvánulni. A hivatásos kritikusok valamiképpen többletfeladatot kapnak, mert nemcsak arra mutatnak rá, hogy új értékek születtek, nemcsak utat mutatnak az olvasóknak, milyen módon fogadják be a műveket, hanem hozzájárulhatnak mind az írók, mind az olvasók szinten tartásához, biztathatják egész irodalmi életünket, hogy lépést tartson a világgal, megakadályozhatják, hogy a kelleténél még egy fokkal vidékiesebbé váljon. Ha azt állítjuk, hogy kisebbségi kultúránkban a megszokottnál fontosabb szerepe van az irodalomnak, akkor természetes, hogy az irodalomkritikának is fontosabb szerep jut. Nem lenne jó, ha visszasüllyednénk a "minden jó és minden szép" egykori "urambátyámos" világba, amelyben egyik vidéki "tollforgató" a másik füzetecskéjét dicsérte, s ennek fejében úgy érezte, jogosan várja el, hogy legközelebb a másik hasonló "kedves" és "megnyerő" szavakkal illesse az ő munkáját.

Nem szeretném eltúlozni sem az ügyet, hiszen el kell mondani azt is, hogy a nehéz körülmények ellenére szinte rendszeresen megjelenő folyóiratainkban folyamatosan vannak recenziók, ismertetők és néha igazi bírálatok is. Azt látom, hogy a túlsúly, sajnos, mintha az udvarias ismertetők javára billenne. Pedig ezáltal nem segítünk sem az íróknak, sem az olvasóknak, de még a könyvkiadás jelenleg elég sanyarú helyzetén sem változtatunk semmit. Nem is igazán író az, aki fél a megmérettetéstől, attól függetlenül, hogy azt igazságosnak találja-e, vagy sem. A kemény kritika sértheti az író önérzetét, de az írói önérzet éppen arra való, hogy újabb művekkel igazolja magát. Nem igazi olvasó az, akit nem serkent olvasásra a kritika, aki nem akarja saját maga felmérni az új művek értékét. És nem igazi kiadó az, aki csak a dicsérő szövegeknek örül, hiszen néha a találó kritika, vagy a nyomában kialakuló vita adja el a könyvet. Nagyon nehéz ma egy könyvet megjelentetni, éppen ezért van szükség szókimondó, őszinte, ízlésfejlesztő kritikára. Ha csak simogatjuk egymást, abból irányzatok szükségszerű ütközése, új ötletek születése, pezsgés, mozgás, irodalmi élet, abból igazi irodalom nem születik. Jó lenne az is, ha egyszer lapjaink és folyóirataink szerkesztői együtt elgondolkodnának ezen a jelenlegi helyzeten. Még akkor is, ha kevésbé szeretik egymást, mint a kritikusok az írókat.