Gobby Fehér Gyula
A sorozatfilmek habkönnyű bája

Olvasom az újságban, tévéállomásunk úgy kíván kedvezni a nézőknek, hogy ismét műsorra tűzi az elmúlt évek legsikeresebb sorozatfilmjeit. Ügyes magyarázata a pénztelenségnek. Nem kételkedem benne, hogy sokak ülnek majd a képernyő előtt, egyesek azért, mert nekik új lesz a sorozat, mások talán nosztalgiából. Nem tudom, hol tarthat Aaron Spelling producer, éppen kilenc éve volt, amikor nagy csinnadrattával ünnepelte meg a legyártott filmek háromezredik darabját. Nem kis teljesítmény. Nem a nagy számok törvénye miatt. Úgy képzelem, egy ilyen embernek legnehezebb önmagát elviselnie. Hollywoodban, ahol Spelling negyvenkilenc évvel ezelőtt dolgozni kezdett, szappanoperának nevezték el a futószalagon gyártott, valamikor hetente egyszer, ma már a legtöbb esetben naponta vetített, egy kaptafára készült melodrámát. Azért nevezték el szappanoperának, mert tartalma könnyű, mint a szappanbuborék. Amíg a néző gyönyörködik benne, nem gondol semmi másra. Olyan, mintha a buborék szivárványos hártyájára bámulna. Mikor az elpattan, nem marad utána semmi, sem a levegőben, sem a néző agyában. Mindenki ismeri ezt a produkciót, csak az újvidéki tizenhárom állomáson fut belőle harminc darab. Valamikor központi társasági téma volt az Újvidéki Televízió által sugárzott Trópusi hőség vagy a belgrádiak által közvetített Beverly Hills. Nos, ez utóbbi például Aaron Spelling műhelyéből került ki. De emlékeztethetek még néhány sorozatra, köztük olyan évekig eltartókra is, mint a Dinasztia, a Charlie angyalai, a Colby család vagy a Szerelem hajója. Ezek mind a Spelling-műhely alkotásai. Az emberek azonosultak a főhőssel, érdekelte őket, mi történik a jólelkű szépfiúval vagy a szegény, folyamatosan szenvedő, minden epizódban más dilemma elé állított szép nővel, aki annyit gyötrődik, hogy az embernek önkéntelenül is megtelik a szeme könnyel, ha csak rágondol áldatlan sorsára. A hősöket játszó színészek ismertté váltak az egész világon, nevük filmeket adott el látatlanban is, a gázsiból nyugodtan élhetnek életük végéig.

A művelődési élet kutatói szinte egytől egyig gyűlölték, és a mai napig gyűlölik Aaron Spellinget. Ahogy a hozzá hasonló producereket mind. Pedig ők csak részei egy nagy rendszernek, s ha személyesen nem ők, akkor valaki más teljesítette volna feladatukat. Amit a nyomtatás fénykorában a filléres füzetek, előtte a ponyva, azelőtt a lantosok teljesítettek. Olcsó szórakozást nyújtottak a népnek, felületes, de mindenki által érthető és átélhető történeteket meséltek el. A többség úgy érezte, jól szórakozik, és kielégíti mindenfajta lelki és érzelmi szükségleteit. Vagyis az ún. tömegkultúra tipikus képviselői ők. A film és tévé előtti korban hasonló feladatot teljesített Courts-Mahler vagy Kosáryné Réz Lola. A múlt században jöttek a folytatásos filmek, majd a tévé által az egész földgolyót meghódító szappanopera. Azt hiszem, akármennyire is kapálódznak a giccs ellen küzdő komoly tudósok, nemsokára átveszi ennek szerepét az otthon saját kezűleg alakítható számítógépes történetképző, amely még azt az illúziót is megadja a nézőnek, hogy ő is tevékenyen részt vesz a szegény és szenvedő hős sorsának jobbra fordításában, pedig hát az epizódok alapanyaga és témája előre adottak, akárcsak a szappanoperában. A főhős minden alkalommal más és más slamasztikába keveredik, mindig ugyanazon gonoszok próbálják hálójukba keríteni, mindig az utolsó pillanatban menekül meg, hogy a következő epizódban ismét szerepelhessen a néző vagy a számítógépen játszó család nagy-nagy örömére.

Nincs ennek semmi köze Aaron Spelling önéletrajzához. Mert 1996-ban azt is megírta. Ahogy az egy igazi világnagysághoz illik. Eredeti amerikai álom története. Szegény bevándorló családjában született 1928-ban. Sokáig volt kifutófiú, aztán statiszta lett néhány hollywoodi filmben, végül forgatókönyveket kezdett írni, majd egyszer eladta a kocsiját, sikeres producer lett a pénzből, és attól kezdve olajozottan ment minden. Sikert sikerre halmozott. Jöttek Carringtonék, Colbyék meg a többiek. Megvett egy villát a Beverly Hillsen, egy szerényebbet valószínűleg, mert mindössze 123 szoba van benne. Lefogadom, hogy ebből az életrajzból is készül szappanopera. Hiszen az ő élete saját műveinek kész forgatókönyve. Egyszer már írtam róla, mikor a volt Jugoszláviában éppen a Faulkner-regényből készült Hosszú, forró nyár című szappanopera aratott hatalmas sikert. A főhőst, Ben Quicket úgy ünnepelték, mikor a repülőgép az alakot megformáló színésszel landolt Belgrádban, mintha élő személy lenne. Az egész ország szeretett volna a bőrében lenni. Nem csoda, ő megvalósította a nézők álmait. Romantikus sorsú, szegény fiúból lett hőse mindenkinek. Olyan hős, aki minden helyzetben becsületes, minden helyzetben helyt áll, s aki végül, mi sem természetesebb ez a szappanoperában, elnyeri megérdemelt jutalmát az Élettől. Ben Quick a néző volt maga. Sok ifjú hölgy elájult, ha csak messziről is, de megpillanthatta. Megtörtént az azonosulás csodája. Megérinteni maga volt a beteljesülés. Nos, Spelling élete reá emlékeztet. Ahogy az epizódok egymásra emlékeztetnek. Mindegyikben vannak becsületes, ámbátor szegény sorsú legények avagy leányok, akik különböző hányattatásokon esnek keresztül, igaztalanul bántják őket, sokszor kerülnek teljességgel kilátástalan helyzetbe, de (mit ad isten!) a végén eljutnak a beteljesülésig, azaz: gazdagok lesznek, elnyerik imádott grófjuk, vagy olajmágnásuk, esetleg a dúsgazdag örökösnő kezét, és utána boldogan élnek, míg meg nem halnak, persze, csak akkor, ha a sorozat véget ér, mert különben a következő részben újabb, az eddigieknél még furcsább és még nehezebb megpróbáltatás vár rájuk.

Nagyon sok Aaron Spelling dolgozik. Emlékeztetek a magyar származású Halmi Róbertre, régebben az idősebb, ma az ifjabb viszi el a pálmát. A nézők sok-sok megható történetet kapnak tőlük ajándékba. Biztosak lehetünk benne, hogy tudják, mitől döglik a légy. Vagy talán inkább azt, hogy mire ragadnak úgy a nézők, mint a légy a lépes mézre. Ha a sorsunk szerencsés, alkalmunk lehet még jó néhány keserves körülmények közé született, rengeteg csalafinta ellenséggel körülvett, de biztosan érvényesülő szépfiút, valamint szépleányt megismerni, mert ha valamiben mi is biztosak lehetünk, akkor az biztos, hogy se holnap, se a jövő héten nem maradunk megszokott sorozatfilmünk nélkül.