Gobby Fehér Gyula:
Sáronnak rózsája
Sokan vannak a teremben.
Általában sört isznak, félrészegek, tátják a szájukat, igyekeznek szellemesnek gondolt beköpéseket produkálni.
Bementem az én kertembe. Ruhám organtinját meglengettem a szemük előtt. Egyetek barátim, igyatok, és részegedjetek meg. Mennyivel könnyebb egy ismeretlen nő vetkezésit bámulni, mint otthon őszintén kitárulkozni minden bajunkkal, minden gondunkkal, minden gátlásunkkal.
Én is hallgatok otthon, ha a házinéni gátlástalanul emeli a házbért. Ki vigyázná Robit, ha nem fizetném szó nélkül az óradíjat.
Bámulják testem, mintha az ősanya jelent volna meg köztük. Kígyó vagyok, tekergek előttük. Ha tudnák, mennyi munkámba kerül a sima vállam, a combjaim ragyogása, melleim reszketése, fenékdombom vonaglása. Kiért, miért munkálkodom? A túlzsúfolt lokál úgy bámul rám, mint az ezerszemű szörnyeteg, mint ezer ostoba tehén tágra nyitott szeme, mint az egy ütemre forduló napraforgóföld az égi jelenségre. Lehullik rólam a blúz, aztán a szoknya, mint a két ujj közé szorított mályva, úgy vetkezem. Magasra tartom tarka napernyőmet, kidüllesztem felső testem, hátrahúzom a fenekem, cuppognak és szíszognak a teremben, megpördülök, hogy mindenki láthassa domborulataimat, csörögnek a poharak, az én mézem helyett nyelik az italt, szembenézek velük, fehérlik a szemük a félhomályban, villámot vet az agyam, átkozott hülyék, akik egy pohár sörért gondolják megvásárolni a szerelmet, akik nem képesek saját szerelmesük elé térdepelni, akik még saját érzelmeiket sem tudják felismerni, akik saját párjukat sem képesek meglelni, akik elveszetten tévelyegnek a világban, akik egy olcsó lokál homályában szeretnének magukra találni. Mind itt vagytok ti szerencsétlenek, akik más szerencsétlent ökleltek fel szemetekkel, csupa hitvány sors, csupa hiányos élet, csupa nyomorúság. Felzúg a bár. Már csak a melltartó és az ágyékkötő rajtam.
A te emlőid a szőlőgerézdekhez.
A férfiak kibontják testedet.
Én kezemmel vetem le ruhámat, hogy öltöztethetném fel?
A két mellem közt veríték csorog, akárha minden nedvet rámfreccsentenének a teremből.
Sajnálnom kellene őket, akik pénzért szeretnének örömet és megdicsőülést vásárolni, akik saját anyjuknak mind egyetlenegye voltak, akik sokféle okból képtelenekké váltak emberi közelségre, de nem tehetem ezt saját egyetlenegyem jövője miatt. Erős és boldog ifjút akarok nevelni fiamból, aki szép legyen és tiszta. Aki majd keres, és talál leányt magának, aki tud és mer szeretni, nem üvölt a falkával egy füstös csehóban agyarát villogtatva, mint ezek a dülledtszeműek.
Lassan szabadulok az ágyékkötő gátjaitól, lerúgom utolsó ékemet, s szikrát vet a terem, csupa láng, csupa zilált rángás, csupa süvítő vinnyogás a nyílt torkokból. Égek mindenkiben, aki rám vetette tekintetét.
Védtelenül állok a tűzben.
A köldököd, mint kerekded csésze.
Mikor azt hiszik, mindent felmutattam, mikor úgy képzelik, hogy kitárulkoztam, mikor reszkető ujjakkal nyúlnának testem után, én úgy állok, mint a márványszobor. Méhem bezárult, lelkem messze jár innen, idegen vagyok száz idegen között.
Figyelem őket, mint a vadász a szőlők közt bujkáló rókát.
A szégyen csak akkor önt el, mikor magamra kapom a köpenyem. Mögöttem még zúg a taps, még reménykednek, hogy sikerül testembe látniuk, még abban bíznak, hogy közelebb kerülhetnek hozzám, még azt hiszik, legyőztek teljesen, de én már kapkodva öltözöm. Kínok közt húzom magamra a ruhám, nyakig zárt blúz, hosszú szoknya fedi testemet, mert tudom, akkor vagyok igazán szemérmetlen, mikor már nem vagyok meztelen.