Gobby Fehér Gyula
Ki bátorságban ülsz

Létezik titkolt szerelem, noha kevesen ismerik mibenlétét.

Mintha elrabolták volna az embertől a legdrágább lényt, elrabolták volna az életét, elrabolták volna a valóságot.

Ülök a tanáriban, úgy teszek, mintha érdektelenül bámulnék magam elé, körülöttem zúgnak a kollégák, folyik a semmiről a szóbeszéd, én meg figyelem az egyetlen nőt, aki valaha is érdekelt.

Megfigyelted, bolond ez a Bátori. Mondja vizelés közben a vegytantanár.

Talán homokos. Hozzád is olyan alázatosan kedves? Kérdi a földrajz szakos.

Keserű szájízzel hallgatom őket az egyik ajtó mögül. Félreismertek. Nagyon.

Ki tudhatja, mi lakik szívedben?

A sors kérdése olyan hirtelen ért, képtelen voltam válaszolni rá.

Mikor Eszter belépett a tanáriba, elállt a szavam. Elég lett volna egy gyöngyház gomb a blúzáról, hogy napokig boldog legyek. Elég lett volna egy pillantása, hogy kiálljak mindenki ellen. Elég lett volna egy hozzám intézett szó, hogy énekeljek.

Ha magát hallom, asszonyom, fölöslegesnek tartom a csalogányt.

Eszter olyan, mint a befalazott kert. A kis hóhányó Vitézné azt mesélte, boldog házasságban él. Két kislánya van, láttam, mutogatta fényképüket a mellette ülőknek. A férje kereskedő, a belgrádi Sport helyi lerakatában dolgozik. Benéztem a boltba, bodor hajú, középmagas férfi, kissé rekedt hangja van. Mit tehetnék vele? Miért bántanám?

Olyan egyedül vagyok. Olyan tehetetlen. Lehúzom átnedvesedett cipőmet, a kályhán szárítom talpamat.

Legjobban az fáj, hogy Eszter ugyanolyan kedvesen mosolyog rám, mint a többiekre.

Egyszer, mikor csak kevesen voltak a teremben, megkérdeztem tőle, hisz-e a szerelemben. Azt válaszolta, nem tud dönteni. Nyolc éve házas, két gyereket nevel, a kérdés teljesen fölösleges.

Hallom ruháit, elképzelem a bőrét, simogat a hangja. Imádkozom hozzá.

Gondolt rám valaha is?

Hajnal felé szégyenkezem az ablaka alatt. A bodorhajú horkol mellette, nyála a párnára csöppen.

Megríkat az öröm, hogy Eszter létezik.

Keserűen nyelek, borzongat a felkelő nap sugara.

Talán templomba kéne mennem. Mi az orvosság furcsa bajomra?

Nincs kijárat ebből a piramisból, amit naponta építek. Hordom a követ, magasodik a fal. Könnyekkel mérhetem az éveket. Szívem romjai hasznos darabok. Hogyan ronthatnék mások életébe?

Különc marabu vagyok az ismerősök szemében. Mikor sírok, egy ló néz vissza rám a tükörből. Miért kerültem a labirintus lezárt sarkába? Meddig viselhetem türelmesen a rám rótt vezeklés kínjait? Ennyi kínnal az ital is tehetetlen. Az élettel szemben védtelen vagyok. Csupa seb és fájdalom.

Minek gondolnál rám, ki ülsz bátorságban.