Gobby Fehér Gyula
Fogaimmal testemet

Dr. Kováts Elemér délután fél négykor ért haza a rendelőből. Az előszobában erős szag fogadta, elégedetten rakta le felöltőjét, ahogy megígérte reggel, az asszony szármát főzött. Azért vitatkoztak az étrenden, mert Kováts egyre kerekebb lett, felesége szerint át kell térnie a salátákra és a magokra. Pontosan úgy, ahogy a páciensnek előszeretettel ajánlgatja. Viszont Kovátsnak jólesett, ha ebédre kedvenc ételeiből választhatott.

Kezet mosott a fürdőszobában, aztán zakóját gondosan vállfára akasztotta, majd elrakta a szekrénybe. A szekrényajtó fülsértőn nyikorgott, eddig háromszor fogadta meg, hogy egy délután megolajozza.

Bekukkantott a konyhába, a szárma jókora fazékban gőzölgött, csoda hogy nem került még az asztalra.

Kinézett az udvarra, de nem látta a feleségét.

Klári. Kiáltotta.

Aztán még egyszer.

Klári!

Csak a szomszéd Bodri nevű fekete pulija kaparta a kerítést.

A hálószoba is üres volt, a gyereknek szánt fülke szintén, a padlásfeljáró zárva.

Talán elszaladt pletykálni. Mormogta Kováts, és elhatározta, nem vár tovább, maga szed magának a forró szármából.

Mikor a tűzhely elé ért, meglátta az asszonyt.

A hátán feküdt, a nagyméretű asztalterítő jórészt eltakarta, egész a melléig lógott.

Kováts rutinszerűen a nyakára tette az ujját, de rögtön tudta, hogy legalább másfél órája halott. Az arcára ragadt a görcs, a pillanatig tartó küzdelem sápadtsága.

Azelőtt kevés asszony halt meg szívrohamban.

Kováts elszégyellte magát, amiért csak egy közhely jutott az eszébe.

Hívni kell a mentőket, saját feleségéről nem állíthat ki halotti bizonyítványt.

Hirtelen elgyöngültek a lábai, a padlóra ült.

Talán betemethettem volna a Bodri által ásott gödröket az udvaron, azokat nagyon nem szerette.

Talán nem kellett volna elmenni csütörtökön kártyapartira. Az Aréna moziban játszó filmet kívánta megnézni.

Talán meg kellett volna olajozni a szekrényajtó sarkát. Az ebédlő ablaka is nyikorog, mikor kinyitja az ember.

Talán ki kellett volna dobni az íróasztal mellől azt a két kupac újságot, amelyek arra várnak, hogy egyszer legyen ideje átolvasni őket, de az az idő egyre eltolódik.

Talán minden délután sétálni kellett volna. Céltalanul lődörögni a városban.

Talán be kellett volna festeni a fürdőszoba mennyezetét, eltüntetni a tarkálló esőnyomokat.

Talán el kellett volna menni hegyet mászni a Fruska Gorába. Vagy megnézni az állatkertet Palicson.

Talán beszélgetni kellett volna többet.

Talán csöndben üldögélni együtt.

Talán fogni egymás kezét, és hallgatni.